A bécsi kongresszus és a Szent Szövetség

A négyes szövetség

A bécsi rendezés másik garanciája az 1815 november 20-án aláírt négyes szövetség volt. A két szövetség az európai béke garantálásának két koncepcióját is jelentette. A Szent Szövetség az orosz felfogást képviselte, miszerint az európai békét minden megmozdulás veszélyezteti, s ez a nagyhatalmak beavatkozását igényli. Az 1814 márciusában aláírt chaumonti egyezmény felújítását jelentő négyes szövetség viszont azt az angol álláspontot képviselte, hogy az európai békét egyedül Franciaország veszélyezteti, ezért a szövetségesek együttes fellépésre csak akkor van szükség, ha a franciák revansot akarnak venni vereségükért. A szerződés 6. cikkelye kimondta, hogy a szerződő felek   „ … megállapított időközönként újítólag találkoznak, akár maguknak az uralkodóknak közvetlen vezetése alatt, akár illető minisztereik révén, hogy megtárgyalják a közös érdekükbe vágó ügyeket, és fontolóra vegyék az ezen időközben a nemzetek nyugalmára és virágzására, valamint Európa békéjének fenntartására nézve legüdvösebbnek ítélt rendszabályokat”. [1]   Ezzel intézményesült az európai koncert, a hatalmak társulása a kontinens nyugalmának megóvása érdekében. A bécsi rendezés megvalósította Európa új területi felosztását, kielégítve a győztesek ambícióit. Politikai restaurációt hajtott végre, melynek értelmében a nemzeti szuverenitás helyébe ismét az isteni eredetű monarchia elve lépett. Egy új diplomáciai szisztémát vezetett be, melynek feladatává a béke felügyeletét tette a kontinensen. Az 1815-ös Európa egyszerre volt kontinentális, keresztény és monarchikus. Kontinentális volt azért, mert Angliának nem voltak kontinentális ambíciói, hiszen Bécs megerősítette a háborúk alatti angol szerzeményeket. Keresztény, mert a trón és az oltár szövetségét helyreállította, s monarchikus, mert a dinasztikus szolidaritásra épült. A Bécsi Kongresszus tehát egy olyan új válságkezelő rendszert hozott létre, melynek segítségével Európa évtizedekre elkerülhette az olyan háborús katasztrófákat, amilyenekkel a francia forradalom és Napóleon uralkodása alatt megismerkedett.

Kongresszusok kora

A kongresszus utáni évtizedben az, amitől a bécsi rendszer nagyhatalmai rettegtek – egy újabb felfordulás Franciaországban – végül nem következett be. Hamarosan azonban más területeken – a német államokban, Itáliában, Spanyolországban, Latin-Amerikában és Görögországban – jelentkeztek olyan tünetek, amelyek aggasztóak voltak a rend őrei számára. Az egyes mozgalmak és lázadások leverésének megszervezésére a Szent Szövetség államai kongresszusokat tartottak: így 1818 őszén Aachenben, 1820 októberében Troppauban, 1821 januárjában Laibachban, és 1822 októberében Veronában. Az Acheni kongresszus legfőbb témája Franciaország volt, ugyanis a második párizsi békében rászabott jóvátételt kifizette, ezért megszüntették az ország megszállását (nagyköveti konferenciáit) vagyis ismét nagyhatalommá válhatott. Porosz részről felvetették egy nemzetközi haderő felállítását, az orosz cár pedig a belügyekbe való beavatkozást akarta elfogadtatni. A résztvevők mindkét javaslatot elvetették. Alig egy évvel később német területen diákegyletek kezdeményeztek megmozdulásokat, melyek megfékezésére a nagyhatalmak 1819 nyarán Karlsbadban tartottak miniszteri összejövetelt. Ezen betiltották a diákegyletek működését, megszüntették az egyetemek autonómiáját, s cenzúrázták a fontosabb sajtótermékeket. Egy évvel később Bécsben ezeket a határozatokat a Német Szövetség minden államára kiterjesztették, sőt kilátásba helyezték szükség esetén a fegyveres beavatkozást is.   A troppaui kongresszus előzményei a spanyol, illetve itáliai lázadások, felkelések voltak. A kongresszus összehívását I. Sándor szorgalmazta, ugyanis szeretett volna beavatkozni a spanyol belügyekbe. Metternich a többi nagyhatalom támogatását kérte, hogy Itáliában az osztrákok teremthessenek rendet. Mivel ezen a kongresszuson az angolok és a franciák csak megfigyelőként voltak jelen, az oroszoknak sikerült keresztülvinni a belügyekbe való beavatkozást. 1820. november 19-én írta alá Oroszország, Ausztria és Poroszország a troppaui megállapodást, amely a politikai status quo fenntartására irányult. Az egyezmény kimondta, hogy az európai szövetség bármelyik országában a forradalom által felborított rendet helyre kell állítani, továbbá kimondták a legitimáció elvét, mely az esetleges forradalmi kormányok, uralkodók által bitorolt hatalom jogtalanságát mondta ki. Az egyezményt az angolok és a franciák nem támogatták. A következő kongresszus Laibachban 1821 januárjában zajlott, ide Anglia már megfigyelőt sem küldött. Az itáliai rendcsinálásra a kongresszus Ausztriának adott engedélyt, így márciusban bevonultak az osztrák csapatok Nápolyba, ahol hét évig maradtak, és időközben leverték a piemonti felkelést is.   A Szent Szövetség utolsó kongresszusa a veronai kongresszus volt, melynek legfőbb kérdése azt vetette fel, hogy sikerül-e fenntartani a nagyhatalmak koalícióját a spanyol forradalom megoldásában. Angliának jó gazdasági kapcsolatai voltak Spanyolországgal, és különösen a függetlenségre törekvő dél-amerikai térséggel. Ezért figyelmeztette a kongresszust, hogy a spanyolországi rendcsinálás nem terjedhet ki Dél-Amerikára. Dél-Amerika kérdése megosztotta a nagyhatalmakat, Oroszország ugyanis a spanyol uralmat kívánta fenntartani, a franciák pedig Bourbon-uralkodók irányítása alatt álló monarchiákat akartak létrehozni. Az angolok nem támogatták a franciák latin-amerikai ambícióit, és az Egyesült Államokkal is hajlandók voltak szövetkezni a többi európai nagyhatalom ellen az ügy érdekében. Az amerikaiak azonban elutasították a közeledést, ugyanis tartottak attól, hogy ez a lépés az angoloktól való függést mutatná. Így született meg az úgynevezett Monroe-elv, mely szerint az európaiak dél-amerikai beavatkozását Washington az Egyesült Államokkal szembeni barátságtalan lépésnek tekintené. A latin-amerikai kérdés a nagyhatalmak számára azonban csak másodlagos kérdés maradt.