A bécsi kongresszus és a Szent Szövetség

A kongresszus résztvevői

A porosz delegációt Hardenberg herceg vezette, akinek munkáját előrehaladott kora miatt a berlini egyetemet 1810-ben megalapító Wilhelm von Humboldt kulturális miniszter segítette. Angliát a gyakorlatias gondolkodású Castlereagh képviselte, aki 1814-ben 45 esztendős volt. A zárkózott ulsteri protestáns politikus Liverpool lordjának kabinetjében 1812 óta intézte a külügyeket. Bécsben Angliának nem voltak kontinentális ambíciói. Castlereagh csupán arra törekedett, hogy megakadályozza az oroszokat a kontinentális hegemónia megszerzésében, s arra, hogy megtartsa a napóleoni korszakban szerzett gyarmatokat. A kongresszus egyik meghatározó személyisége a koblenzi születésű Klemens Metternich (1773-1859) herceg volt. Az 1815 –ben 41 éves diplomata fényes karriert futott be. Családja 1648-tól szolgálta a Habsburgokat. Ő maga 1801-ben állt a birodalom szolgálatába. Először Drezdában képviselte Ausztriát, majd 1803 és 1805 között Berlinben dolgozott. Ezt követően Párizsban teljesített szolgálatot. 1809-ben a külügyek vezetője, 1817-ben pedig II. Ferenc császár (Magyarországon: I. Ferenc) főminisztere lett. Az uralkodó halála, vagyis 1835 után Kolowrattal együtt irányította a régenstanácsot. Ennek az igen jól képzett kozmopolita nagyúrnak – a latin és a német nyelv mellett tudott franciául, angolul és olaszul is – a hatalom volt az egyetlen szenvedélye.

A másik meghatározó személyiség I. Sándor orosz cár (uralkodott: 1801-1825) volt, aki 1801-ben került a trónra. Az 1814-ben 37 éves uralkodó nézeteit jelentősen befolyásolta a nevelés, melyben fontos szerepe volt házitanítójának, a svájci Laharpe –nak, aki a felvilágosodás eszméivel ismertette meg. Ifjúkorában alakult ki benne az a meggyőződés, hogy az alkotmányos monarchia az ideális államforma, és 1820-ig az volt a véleménye, hogy minden államnak magának kell döntenie belső fejlődéséről, s olyan intézményeket kell létrehozni, melyek megfelelnek az adott ország fejlődésének. Metternichhez képest, aki az arisztokratikus abszolút monarchia mellett tette le a voksot, s ellenezte az alkotmányt, Sándor maga volt a megtestesült liberalizmus, hiszen sokáig támogatta a liberális alkotmánypártiakat Európában. A kongresszus résztvevői közt fontos szerepe volt a már említett Talleyrandnak is, aki Franciaország elismertetése után minden erejével arra törekedett, hogy megakadályozza a porosz terjeszkedést Szászországban, illetve arra, nehogy Berlin kiterjessze befolyását Mainzig és Luxemburgig.

Elvek a kongresszuson

A Bécsi Kongresszus irányítóinak politikai elvei a 18. századból származtak, nem voltak hajlandók tekintetbe venni a kor eszméit, amelyek a forradalmi Franciaországból sugároztak szét az egész kontinensre. Fő törekvésük a restauráció volt, azaz a Hohenzollern, Habsburg, Romanov, Bourbon dinasztiák, s az általuk korábban birtokolt területek helyreállítása. Az uralkodócsaládok jogát arra, hogy korábban elveszített hatalmukat visszaszerezzék, a legitimitás – a törvényesség – elve biztosította. (Ezt az elvet Talleyrand „hozta” a kongresszusra, az ő felvetése révén lett az új nagyhatalmi berendezkedés egyik alap pillére.) A kongresszus két másik elvet is kimondott: a felelősség és egyensúly elvét. A felelősség elve azt az új gondolatot emelte be a kongresszus által teremtett rendszerbe, mely szerint a nagyhatalmak felelősek Európa sorsáért. Az egyensúly elve azt mondta ki, hogy egyetlen szuperhatalom se alakuljon ki a kontinensen, vagyis a későbbiekben minden hódítás útjára lépő nagyhatalommal szemben legyen egy megfelelő ellensúllyal bíró másik hatalom, mely képes a terjeszkedő ország megállítására.

Nagyhatalmi viták, eltérő érdekek a kongresszuson

A kongresszusnak nem volt hivatalos megnyitója. A küldöttek 1814 szeptember közepétől érkeztek a császárvárosba, s tárgyalásaik kezdetével a kongresszus is beindult. (Talleyrand például már szeptember 30-án tárgyalt a szövetségesekkel.) A kongresszus záróokmányát 1815 június 9-én írták alá. Bécs számára a kiinduló pontot az első párizsi béke jelentette. Itt azonban csak az 1792 –es francia határokról, illetve még arról volt szó, hogy Itália egy része Ausztriáé legyen, a többiből szuverén államokat hoznak létre, a Rajna bal partját pedig Poroszország és Hollandia kapja meg. Több kérdést a párizsi szerződés nem érintett, ezt a Bécsi Kongresszusnak kellett megoldania. A császárvárosban a győztesek kísérletet tettek arra, hogy a hatalmi kapcsolatokból kizárják az erőszak elvét, és stabil egyensúlyt hozzanak létre a kontinensen, és arra is, hogy a jövőben nemzetközi egyezményekkel, nemzetközi fórumokon rendezzék a vitás kérdéseket. E feladat megvalósítása nem tűnt könnyűnek, mivel a győztesek ambícióit nehéz volt összeegyeztetni. Két csoport állt egymással szemben: az egyik oldalon Oroszország és Poroszország a lehető legnagyobb területet igyekezett megszerezni, míg az angolok, az osztrákok és a franciák arra ügyeltek, nehogy az előbbi ambíciók miatt felboruljon a hatalmi egyensúly.   Az oroszok az egész Lengyel Királyságot maguknak akarták, melyből egy belső ügyeiben autonóm államot szándékoztak létrehozni.