A bécsi kongresszus és a Szent Szövetség

Franciaország: A kongresszus ütközőállamok láncolatát teremtette meg a hatalmas nyugat-európai ország körül, az Északi-tengertől az Alpokig. Feladatuk az esetlegesen megújuló francia hódító törekvések megakadályozása, megnehezítés volt. Ide tartozott a Belgiummal megerősített Hollandia (Németalföldi Királyság), a rajnai tartományokat bekebelező Poroszország, s Genovával együtt a Szárd Királyság, majd néhány hónap múlva Svájc, melynek semleges státuszát végre szavatolták.

Napóleon 100 napos visszatérése

A kongresszus munkáját Napóleon visszatérése és 100 napos uralma (1815 március 18 – június 18) megzavarta, de alapvetően nem változtatta meg, hiszen a 121 cikkelyből álló acte finalt – azaz a kongresszus záró jegyzőkönyvét – mely Törökország kivételével minden európai államra kiterjedt, még Waterloo előtt, 1815 június 9-én aláírták a résztvevők. Napóleon visszatérésének hatására a kongresszus összefogása és az érdekegyeztetés erősebb és gyorsabb lett: 1815 március 13-án Napóleont az emberiség ellenségének nyilvánították, s törvényen kívül helyezték. Március 25-én pedig létrejött a hetedik koalíció, s ennek 900 ezer katonája felsorakozott a francia határon. A waterloo –i csatában (1815 június 18) az angolok és a poroszok játszották a főszerepet, Párizsba is ők vonultak be elsőnek: két héttel az ütközet után 150 ezer főnyi angol-porosz erő érkezett Párizsba. Szeptember elején pedig már 1,2 milliónyi külföldi katona állomásozott francia földön. Mindez kihatott a második párizsi béke feltételeire. Főleg a poroszok és a német államok léptek fel kemény követelésekkel. Hardenberg a porosz vezérkar nyomására felvetette, hogy vegyék el Franciaországtól Elzászt és Lotharingiát, a Saar-vidéket, Savoyát s Párisz fizessen kártérítést a háború okozta károkért. Az 1815 november 20-án aláírt második párizsi béke valóban szankcionálta a 100 napot és a francia vereséget, mert az 1790-es határokat állították vissza: Franciaország területeket vesztett a Rajna bal partján (Landau, Philippeville, Marienburg, Sarrelouis), s elvették tőle Nizzát és Savoyát. Ezenkívül 700 millió frank jóvátételre és a megszálló csapatok – 150 ezer fő a keleti területeken – ötévi eltartására kötelezték Párizst. Franciaország ellenőrzésére és megfigyelésére létrehozták a négy nagyhatalom nagyköveteinek tanácsát a waterlooi győző, Wellington elnöklete alatt. A tanács hetente ülésezett a francia fővárosban.

A Szent Szövetség

A Bécsi Kongresszus rendszere önmagában nem sokat ért volna védelmi garanciák nélkül. A nagyhatalmak biztosítékot akartak arra, hogy az elkövetkező évtizedek Európájában – a kongresszus után is – a forradalmi mozgalmak, reform gondolatok helyett a konzervativizmus lesz az uralkodó, illetve a régi nagyhatalmak, és dinasztiák uralma töretlen marad. Minderre csak olyan új szövetségek adhattak megfelelő garanciát, melyek a kongresszus megszűnte után, vagyis a későbbi időszakokban is folyamatosan működnek, állandóan őrködve a hagyományos politikai világrend felett. A cél érdekében két szövetség született a kongresszuson: 1815 szeptember 26-án a Szent Szövetség (Oroszország, Poroszország és Ausztria részvételével) illetve 1815 november 20-án a négyes szövetség, melyben a szent szövetségi „hármas” mellett Anglia is beletartozott.   A Szent Szövetség tehát I. Sándor orosz-, I. Ferenc osztrák- és III. Frigyes porosz uralkodó által 1815 szeptember 26-án Párizsban létrehozott összefogás volt, mely a történelemben talán egyedüli módon a keresztény erkölcs elveire alapozva hozta létre az európai uralkodók társulását. A szövetséget igazából I. Sándor cár kezdeményezte, mert úgy hitte, hogy mind a francia forradalom, mind Napóleon Isten büntetése volt, amiért az európai királyok és dinasztiák intoleránsak voltak egymással. Alapelve arra a felfogásra épült, mely szerint a legfőbb hatalom az állam, melyet a király testesít meg és ő közvetít a nép felé.   A szerződés szerint „… a három szerződő uralkodó egy igaz és feloldhatatlan testvériség köteléke által egyesítve, magukat honfitársnak tekintvén, egymásnak minden alkalommal és minden helyen segítséget és támogatást fognak nyújtani; alattvalóikkal és hadseregeikkel szemben családapáknak tekintik magukat; és őket ugyanannak a testvériségnek a szellemében fogják kormányozni, melyek őket a vallás, a béke és igazság védelmére lelkesítik”. [1]   Az alapító okirat első szakasza a Habsburg – Hohenzollern – Romanov összefogást rögzítette a régi rendszer és a keresztény értékek (és egyház) védelmében. A második rész a résztvevő három hatalom európai vezető szerepét emelte ki, míg a harmadik rész azt nyilatkoztatta ki, hogy a szövetség nyitott a később csatlakozó európai hatalmak előtt. (Más is csatlakozhat hozzá.)   Anglia és a pápa nem csatlakozott a szövetséghez. Az angolok kifogása az volt, hogy az alkotmányuk nem teszi lehetővé az uralkodó személyes csatlakozását, mert náluk ehhez a parlament beleegyezése szükséges. A szövetség viszont az uralkodók személyes társulása volt. A pápa azt kifogásolta, hogy az alapítók egyike szakadár (görög-keleti vallású Oroszország), a másik eretnek (a protestáns Poroszország), s csupán Ausztria katolikus hatalom. A török szultán pedig, mivel nem keresztény uralkodó volt, nem is csatlakozhatott hozzájuk.   A Szent Szövetség létrejötte után 18 évvel, Oroszország és Ausztria megújította és megerősítette összefogását, és 1833 –ban a münchengratzi szerződésben kölcsönös katonai segítségnyújtásról hozott döntést. A szerződés szerint, ha bármelyiküket külső vagy belső reakció – forradalom, vagy külső támadás – éri, akkor egymást kölcsönösen segítik. Ferenc József  16 évvel később, 1849-ben ezen szerződésre hivatkozva kért katonai segítséget I. Miklós cártól a magyar szabadságharc leverésére.