A bécsi kongresszus és a Szent Szövetség

A Szent Szövetség működésének kudarcai

A Bécsi Kongresszus, vagy Szent Szövetség rendszere az 1820 –as évek után három jelentős válságot élt át: az 1821-29 -es görög szabadságharc miatt, az 1848 –as nagy forradalmi hullám kapcsán, és végül az 1853-56 közt zajló krími háború során. A három jelentős konfliktus mellett kisebb problémák is jelentkeztek, ilyen volt az 1830-as francia forradalom is, ám a rendszer igazi megrendülései az említett három eseménysorozathoz kötődtek.

A rendszer első megrendülése: a görög  szabadságharc

A törökök által a 15. század közepére meghódított Görögország az 1821-29 –es szabadságharcban rázta le a 350 éves török uralmat. Az orosz területekről kiinduló kereskedő, burzsuá rétegek által vezetett törökellenes felkelés 1821 tavaszán kezdődött, és fél év alatt gyors sikereket ért el. Az első görög nemzetgyűlés már 1822 januárjában összeülhetett, és kimondhatta a görögök önállóságát. Azonban a törökök 1822 és 1825 közt jelentős ellentámadást indítottak, ám ez továbbra sem tudta végleg leverni a felkelést. Ekkor II. Mahmud szultán hűbéreséhez, az egyiptomi pasához fordult segítségért, aki 1825 –től megindította csapatait a görög felkelők ellen. Az egyiptomi had súlyos mészárlások és nagy európai visszhangot vert kegyetlenkedések árán sikeres ellentámadást kezdett, melynek során 1826 –ra visszafoglalta Athént is. A Szent Szövetség kényes helyzetbe került, mivel fennállása óta a felkelések elfojtása és a fennálló rend védelem volt fő feladata, ám ezúttal a keresztény lázadók támogatása szolgálta érdekeiket.  Ráadásul a nagyhatalmak közt is ellentétek alakultak ki, mivel Oroszország a balkáni ortodox népek vezetőjének tekintve magát, egyoldalú beavatkozást tervezett. Ennek során I. Miklós az orosz befolyás kiterjesztését akarta elérni. Az orosz intervencióval Görögország a korábbi török uralom helyett orosz fennhatóság alá került volna. Anglia, Ausztria és Franciaország azonban mindezt ellenezte, és hallani sem akart az Orosz Birodalom ilyen mértékű terjeszkedéséről és megerősödéséről. Az ellentétek 1826-ban végzetesen kiéleződtek, a Szent Szövetség a szétesés szélére került. Végül alku született: a szövetség államai közös összefogással kiűzik a törököket Görögországból, mely közös gyámságuk és védelmük alatt független állammá válhat. Oroszország kárpótlásul megkapja a Duna-deltát, a Kaukázus partvidékét, Havasalföld, Moldva és Szerbia pedig formailag a Török Birodalom része marad, de jelentős autonómiát kap. A megegyezés után a Szent Szövetség és Anglia, illetve Franciaország egyesített hajóhada 1827-ben Navarinónál megsemmisítette a török-egyiptomi flottát, és kiűzte a törököket a Balkán déli részéről. Az előzetes alkunak megfelelően az 1829-es Drinápolyi békében Törökország elismerte a független Görögországot, és elfogadta a területváltoztatásokat is. A görög szabadságharc az első komolyabb „repedés” volt a Szent Szövetség 1815-ben létrehozott rendszerén.

A Szent Szövetség második megrendülése: az 1848-as forradalmi hullám

Az 1848-as év tavaszán Európa szerte forradalmak kezdődtek. Az év első felében, mindössze néhány hónap alatt, a kontinens országai, az Atlanti-óceántól az Al-Dunáig, Dániától Szicíliáig mind bekapcsolódtak a forradalomba. Az európai történelemben elfoglalt kivételes helyét már az is bizonyítja, hogy a forradalomban a néptömegek részvétele általában nagyarányú és hatásos volt; a forradalmak látszólag spontán módon, s majdnem egy időben robbantak ki, és bonyolult társadalmi, nemzeti feladatok megoldására vállalkoztak. A Szent Szövetség ekkor került szembe fennállásának legnagyobb kihívásával. A forradalmak mindenütt a régi rendszer megszüntetését tűzték ki célul, emellett Franciaországban – mivel a feudális kötöttségek már jórészt megszűntek – demokratikus alkotmányt, köztársaságot, Németországban alkotmányosan is biztosított nemzeti egységet, Magyarországon polgári alkotmányt, jogkiterjesztést, a feudális rend felszámolását majd függetlenséget, Itáliában függetlenséget és az olasz egység létrehozását, a Balkánon pedig nemzeti felemelkedést, autonómiát kívántak. 1848-ban úgy tűnt, hogy a Bécsi Kongresszus európai hatalmi rendszere végleg összeomlik, és a meghirdetett célok – nemzeti önrendelkezés, modernizáció, nemzetállamok megteremtése, liberális politikai rendszerek létrehozása – Európa-szerte megvalósulnak. Ám a szövetség végül úrrá tudott lenni a válságon, és mindenütt leverte a felkeléseket.   A forradalmak – kevés kivétellel- hasonló módon zajlottak le Európa-szerte. A különböző ellenzéki erők együttesen megdöntötték a kormányzatot (1848 február-április), majd a liberálisok kiválásával a korábbi egység felbomlott, s a különböző társadalmi-politikai erők ellentétbe kerültek egymással (1848 május-június). A következő szakaszban a radikálisok, illetve a munkásság megkísérelték saját erejükből folytatni a forradalmat, de leverték őket (1848 június-október). Végül az ellenforradalom felülkerekedése a liberálisokat is elsöpörte (1848 október-december). Az események csak Magyarországon húzódtak el 1849 nyaráig, az osztrák-orosz összefogás itt csak másfél év után tudott győzni.