A bécsi kongresszus és a Szent Szövetség

A krími háború

Az Orosz Birodalom az 1848–49-es forradalmak leverése után hatalma csúcsán állt. Ausztriát lekötelezte, a magyar szabadságharc leveréséhez nyújtott segítség miatt, Németországban pedig megakadályozta az egység létrejöttét. Az oroszok és cárjuk I. Miklós (1825-1855) így az 1850 -es évekre elérkezettnek látták az időt régi álmuk, a Fekete-tengeri tengerszorosok – vagyis a Boszporusz és a Dardanellák – megszerzésére. A két szoroson keresztül folyt az orosz kereskedelmi hajózás Európa felé, ám a terület Bizánc összeomlása óta az oszmánok kezében volt.   Az 1850 -es évekre alakult ki véglegesen Európa nagyhatalmai számára az úgynevezett keleti kérdés. Ennek hátterében az állt, hogy a nagyhatalmak számára erre az időszakra vált nyilvánvalóvá, hogy az egykoron világbirodalmat létrehozó és erős Török Birodalom a XIX. század közepére meggyengült, és a belső problémák (korrupció, pénzügyi gondok, belső feszültségek)  miatt az összeomlás szélén állt. A mind gyakrabban „Európa beteg emberének” tartott birodalom várható szétesése után az egyes területekre azonban több európai hatalom is benyújtotta igényét. A keleti kérdés így igazából arról szólt, hogy az oroszok, osztrákok, angolok illetve más környező hatalmak mekkora területekhez tudnak jutni az „óriás haldoklása” során!   Az orosz igény három területre összpontosult: első helyen a már említett szorosokra, második helyen a Balkánra – azon belül is a görög-keleti régiókra: Moldáviára, Havasalföldre, Szerbiára, és Bulgáriára – harmadrészt pedig a kaukázusi orosz-török határvidékre. Az angolok, franciák és olaszok az Égei-tenger szigetvilágának irányában szerettek volna területekhez jutni, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig szintén a Balkánon akart befolyási övezeteket szerezni. (Anglia Ciprust, Krétát és Egyiptomot szerette volna megkaparintani.) Az oroszok először 1844 -ben, majd Nesselrode révén 1852 -ben is megkeresték az angolokat egy titkos osztozkodás tervével, ám a britek ezt elutasították. Így az „érdeklődők” közül a legmohóbb Oroszország végül döntő lépésre szánta el magát, és 1853 -ban szövetségesek nélkül, – egyedül – megtámadta az Oszmán Birodalmat. A fegyveres konfliktus a Krími háború néven vonult be a történelembe.   A háborúra orosz részről a közvetlen ürügyet a jeruzsálemi szent helyekről a katolikus és ortodox egyházi vezetői közt zajló vita szolgáltatta. Az Orosz Birodalom ugyanis az Oszmán Birodalom területén élő keresztények védnöki szerepében akart fellépni. Mensikov isztambuli orosz követ Abdul Medzsid szultánnak egy olyan jegyzéket adott át, melyben protektori jogokat követelt bizonyos területek – elsősorban a görög-keletiek lakta térségek – fölött.  A nyilvánvaló visszautasítást követően – melyben Törökország máris  maga mögött érezte Anglia és Franciaország támogatását – I. Miklós orosz cár hadai megszállták Moldvát és Havasalföldet.   Az európai hatalmak nagy része máris döntött arról, melyik oldalra áll. Ám Bécs nehéz helyzetbe került – lekötelezettje volt a cárnak, de az oroszok előretörése ellenkezett érdekeivel, amellett pénzügyi válsággal is küzdött, melynek felszámolásában az angol bankházakra akart támaszkodni. Így végül semlegességet hirdetett. A törökök mögött viszont felsorakoztak a franciák (III. Napoleon) és az angolok (Palmerston) is, hogy megakadályozzák az orosz terjeszkedést. A nyugati hatalmak Ausztriát – a magyar emigráció támogatásának kilátásba helyezésével – rászorították arra, hogy követelje Moldva és Havasalföld kiürítését, amit Oroszország visszautasított. Kitört a háború.   A hadszínterek több irányban húzódtak, és kiterjedtek a Kaukázusra, illetve a Fekete tengerre is. A legnagyobb tengeri csata 1853 novemberében Sinopnál zajlott. Itt Nahimov tengernagy flottája jelentős győzelmet aratva szinte az egész török flottát elsüllyesztette. A nagy orosz győzelem után a nyugati hatalmak komolyabb beavatkozás mellett döntve partraszálltak a Krími félszigeten. A támadó erők angol, piemonti és francia csapatokból álltak, és legfőbb céljuk a legnagyobb orosz támaszpont és kikötő Szevasztopol bevétele lett.   A háború legfőbb hadszíntere 1853 végétől már egyértelműen a Krím lett. Az angol-francia–török csapatok hosszú, majdnem egy éves ostrom után, 1855 szeptemberére tudták csak elfoglalni Szevasztopolt, a fekete-tengeri orosz flotta erődített támaszpontját. A város elestét a cár már nem élhette meg, ugyanis 1855 március 2-án egy katonai díszszemlén szerzett tüdőgyulladásban meghalt. A trónon fia II. Sándor (1855-1881) követte, aki belátta, hogy a háború elveszett. Oroszország 1856 januárjában beszüntette harci tevékenységeit.   A küzdelmet igazából az utánpótlás biztosítása döntötte el. Bár az angol és francia katonák is sokat szenvedtek, flottájuk jobban megoldotta ezt a feladatott, mint saját birodalmában az elavult cári rendszer – a közel fél millió áldozat nagy részét a járvány, az éhínség és a hideg ragadta el. A Kaukázus vidékén vívott harcok tétje Karsz várának birtoklása volt. Az erődöt a török szolgálatba lépő Kmety György és Guyon Richárd védett meg az oroszokkal szemben. A háborúban összesen 15 500 önkéntes (lengyel, svájciak, olaszok és németek) is harcoltak, főleg Szevasztopol ostrománál. Az 1856-ban megkötött párizsi béke visszaszorította Oroszország európai befolyását. A cár elvesztette a Duna torkolatvidékét, le kellett mondania a törökországi keresztények védnökségéről, s nem tarthatott hadihajókat a Fekete-tengeren.   A krími háború meghozta a szabadságot a román fejedelemségeknek. A nagyhatalmak, hogy az orosz és török fél között ütközőállamot hozzanak létre, támogatták a fejedelemségek függetlenségét és egyesülését. Így a két fejedelemség lakói saját maguk választhatták meg Cuza ezredest fejedelmüknek (1859), s rövidesen létrejött Románia, amit a nagyhatalmak 1862-ben ismertek el. Oroszország veresége annyira súlyos volt, hogy az egy időre kivonta a nagyhatalmak sorából. Mivel a háború anyagi megterhelése kis híján az államcsőd szélére juttatta az országot, ezért a cár arra kényszerült, hogy az amerikaiaknak eladja Alaszkát.