I. Miklós cár idején Oroszország Európa csendőre szerepét játszotta (beavatkozott a forradalmakba). Tekintélye megnőtt, a kontinens legerősebb hatalmának számított. A Török Birodalom 1849. után meggyengült és így a cár alkalmasnak látta a pillanatot, hogy régi vágyálmát megvalósítsa: Konstantinápolyt és a tengerszorosokat akarta megszerezni. Ezért 1853-ban háborút provokált. Azt hitte, számíthat Ausztria hálájára, Franciaország belső megosztottságára és a gyönge Töröko. egyedül marad. III. Napóleon a belső ügyekkel volt elfoglalva, Anglia pedig nem tűrhette, hogy erős hatalom kezébe kerüljenek a tengerszorosok.

A franciák és az angolok ezúttal összefogtak. A Krím-félszigeten partra szálltak a francia-török-angol csapatok. Ausztria semleges maradt.

A krími háborúban kiderült Oroszo. elmaradottsága, nem volt hadsereg-utánpótlása. A vereséget szenvedett cári csapatok az utolsó orosz kézben lévő erődbe, Szevasztopolba vonultak vissza. Közben I. Miklós – valószínűleg morfium-túladagolásban – meghalt.

Utóda, II. Sándor Szevasztopol eleste után (szept. 8.) törődött bele a vereségbe.

A krími háborút az 1856-ban megkötött párizsi béke zárta le. A béke rögzíti:

– A Fekete-tenger semlegességét

– A Török Birodalom függetlenségét
– Besszarábia déli része Moldváé lesz
– A tengerszorosok elzárását minden külföldi hadihajó elől
– A Török Bir-ban élő keresztények feletti európai védnökség
– Oroszo. elveszíti a Duna-deltát
– Román fejedelemségek létrehozása (Moldva és Havasalföld)