Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – II. rész

Míg Közép-Itália lakóinak kultúrája szegényes képet mutat, addig északon olyan népek települtek le, amelyek fejlettebb civilizációban éltek. Telepeik cölöpökön álló emelvényekre, ún. terramarékra épültek. A cölöpépítményekből arra következtethetünk, hogy lakóik mocsaras vidékről származhattak, és száraz helyeken épített városaikat hagyományhűségből állították földbe vert oszlopokra. Az oszlopokra pallókat fektettek, és ezek alkották kunyhóik padozatát. A terramarékat sánccal vagy döngölt fallal vették körül, amelyen egy-egy kapu nyílt a négyzet vagy trapéz alakú emelvény oldalainak felezőpontjaival szemben. A kunyhók két széles utcát alkottak; az egyik észak-déli, a másik kelet-nyugati tájolású volt. Az ettől való kisebb eltéréseket a kutatók csillagászati szempontból vizsgálták, és arra a feltételezésre jutottak, hogy a terramare-települések alaprajzát a tavaszi napéjegyenlőség alkalmával jelölték ki.

A terramarék négyszögű alaprajza és egymást merőlegesen keresztező két fő utcája a római városépítészet szabályai között is szerepelt. Erre az egybeesésre alapul az a vélemény, hogy a terramarék népe Közép-Itáliába vándorolt, és ott vagy leigázta Latium őslakóit, vagy beszivárgott közéjük. Az eredeti lakosság alkotná e szerint a plebejusok rétegét, míg az újonnan érkezettek leszármazottai lennének a patríciusok, vagy esetleg fordítva. A két nép megőrizte különállását a temetkezési szertartásokban és a családi szokásokban is. Róma eredetmondája, mely Itália legjelentősebb történelmi eseményének állított emléket, talán éppen az északi hódítók megérkezését örökítette meg. A kormányzás és a közigazgatás feladataira tagadhatatlanul alkalmas rómaiak állampolgári képességeiket, mai feltételezések szerint, a terramare-lakóktól örökölhették. A csaknem városi szervezettségben élő agyag- és faváros lakói már a távoli neolitikumban elsajátították a fegyelmezett közösségi élet szabályait.

A bevándorolt lakosság Latiumban tanulta meg, hogy kőfalakkal vegye körül a továbbra is négyszögű városait. Ilyen volt a római Palatinus-dombra települt város, amelynek helyén később a császári palota emelkedett. A köztársasági korban itt kizárólag patríciuscsaládok éltek, akiknek a negyedét Roma quadratának, tehát négyszögű Rómának nevezték, mivel a domb teteje megközelítőleg négyszögletes volt, a terramarékhoz hasonlóan. A palatinusit tekintették a hét dombra (Septimontium) települt Róma magjának. A császárkorban, amikor a Palatinust már paloták borították, a Forum felé nyíló kaput, ahonnan egy lejtő vitt a völgybe, még mindig Porta Mugoniának, vagyis a bőgések kapujának nevezték, mert a hagyomány szerint Róma kialakulása idején ezen a kapun keresztül hajtották ki a jószágot, hogy megitassák a völgy mocsaraiban.

A terramarék építménye mellett egy mesterséges földhalom emelkedett, a törzsi kultuszok színhelye. A hely neve mundus vagy templum volt; itt nyilatkoztatták ki akaratukat az ősi istenségek, a numenek. Ez a földhalom lehetett a római szent hely, a fanum őse, ahol az emberek összegyűlve tisztelték a helyi istenséget. Az ősi itáliai népek vallási gyakorlatának két olyan jellegzetességével találkozunk itt, amelyek gyökeresen mások, mint a görögöké, és ennek a különbségnek a művészetekben is fontos következményei voltak.

Az itáliai fanum nem az isten lakhelye, mint a görög templom, nem feltételezi egy monumentális építmény létét, amely befogadja az istent vagy a képmását. Erre nincs szükség, mert az itáliai numen nem jelenik meg érzékelhető módon, nincs testisége, nem tartozik sem a férfi, sem a női nemhez. Előbb az etruszk, majd a görög vallás elemeinek hatására a numenek ősi itáliai kultusza fokozatosan átalakult. A numeneket az etruszk és a görög istenekkel azonosították, sőt emberi alakban ábrázolták, bár ezek az ábrázolások a római művészet egyéb megnyilvánulásainál később jelentkeztek, s nem is voltak eredetiek. Ez vonatkozik a rómaiak vallási rendeltetésű épületeire is: a római templomok a császárkor legvirágzóbb szakaszában sem többek, mint a görög építmények provinciális változatai.

Az i. e. VIII. század kezdetén a fanumokat és a latiumi városok nagy részét négy- vagy sokszögű kövekből épített falakkal vették körül. A reneszánsz korától kezdve úgy gondolták, hogy ezeket a falakat a pelaszgok vagy más ősi földközi-tengeri népek emelték. Az ásatások eredményeképp ma már tudjuk, hogy a falak alatti rétegek nem túlságosan régi cserepeket tartalmaznak. Így tehát ezek az erődítések nem a pelaszgok vagy más titokzatos, történelem előtti népek művei, hanem egykorúak a korai Róma falaival. Róma mellett más városállamok is erős, többé-kevésbé megmunkált kövekből épült falak közé zárkóztak.
Némelyik falat már sokszögűre faragott tömbök alkotják. Aletrium (ma Alatri) erődített körzete a jelek szerint vallási rendeltetésű akropolisz volt, amely Latium jelentős részét uralta. Hasonló lehetett az archaikus kultuszhely a Palatinuson, valamint a praenestei szentélykörzét, amelynek Fortuna-templomában még a császárkor idején is voltak szertartások.