Hirdetés

Móra Ferenc: Parasztjaim

23 perc olvasás

„Közel 30 éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különböző címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt.” – Ezek a gondolatok jutnak az olvasó eszébe, amikor Móra Ferenc: Parasztjaim című novelláskötetét olvasgatja. A kötet 1935-ben jelent meg, de a benne található különböző műfaji írások több év termésének eredményei. Valamennyi írás középpontjában a magyar paraszt, pontosabban a szegényparaszt áll. Móra nem egy könyvével bizonyította, hogy egész életművének egyik legfontosabb feladata a magyar agrárproletariátus sorsának felfedése. így hívja fel az illetékesek figyelmét rá, és próbálja a hatalmon levőket kényszeríteni, hogy gyökeres reformokkal segítsenek a magyar társadalom elesettjén, a parasztok milliós tömegein.

Hirdetés


Hirdetés

Móra nem volt szocialista, nem volt forradalmár.

A változtatást nem rendszerváltozás, nem forradalom útján képzelte, hanem a vezetők, a gazdagok meggyőzése által. Innen a kötet és más Móra művek kettőssége: egyrészt szinte Móricz Zsigmond-i realitással tárja fel a paraszti nyomort, kulturálatlanságot, lelki sötétséget, másrészt – e valóban megrendítő kép ellenére – csak felelősségre akar ébreszteni, figyelmeztetni, segítségért kiáltani. Nagyon jellemző e kettős magatartásra az a néhány mondat, melyet a szegedi Rotary Clubban hivatalos felkérésre mondott beszédéből idézünk:

„Előadásomban, magam is érzem, sok volt a keserűség, és könnyből támadt a mosolygás szivárványa is. Bántani nem akartam senkit, se természetem nem olyan, se a mai idők nem arra valók – amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs kitől számon kérni az úgynevezett nemzetfönntartó elem testi-lelki elhagyatottságát. De én csak el akartam jajdítani magam, hogy emberek, népünk hatalmasai, vigyázzatok, itt több baj van, mint ahogy ti tudjátok, járjatok utána, hol a hiba, és segítsetek rajta! Mert nem az ország házában van a magyar jövendő, hanem itt, a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a városoktól, és itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai se világítanak benne. És ne felejtsétek el, hogy nem lehet önfeláldozó hazaszeretetet követelni sorsdöntő években attól a néptől, amelyet Eötvös József törvényének hatvannegyedik esztendejében se tudtatok odáig vinni, hogy ismerje hazája ezeréves történetének elemeit, s lássa abban a maga szerepét!”

Bár Móra nem a gyökeres változás híve, témáját mégsem felülről nézi. A parasztok ügyében érdekelt fél, aki parasztnak született, s ha a sorsa úgy hozta is, hogy kultúrpalotát igazgatott, „szívében halálos holtáig megmaradt parasztnak”.

Hirdetés

Számos tanulsággal, bizonyítékkal szolgált a Parasztjaim című kötete a kor olvasói számára. Móra sok mindent megírt benne, amit a falukutatókba népi írók szociográfiai munkájukban más körülmények és keretek között megismételtek.

írásából érezzük, hogy mérhetetlen a gyűlölet az úr és a paraszt között. Évszázados hagyomány ez, hiszen az úr 900 éven át csinálta a törvényt a paraszt ellen. Mikor pedig befogadta a nemzetbe, a társadalomból még mindig kirekesztette. Volt tehát már joga a parasztnak, csak éppen nem élhetett vele. „Mikor az apám szőlőcskéjét elverte a jég, és ő felment a városházára adóelengedést kérni, mint ez, meg az a tekintetes úr, akinek tőkéit szintén széthasogatta az isten haragja, akkor az írnok úr azzal kergette el: »Hja, öregem, az más! A tekintetes úr nem mehet napszámba kapálni, de kend elmehet!«”

Az ezeréves választófalat kétfelől hordták – hangoztatja az író, de nem a paraszt hordta bele a nagyobb részt.

Erre a tételre bizonyítékokat is hoz fel: „Tessék fellapozni a magyar közmondások gyűjteményében az úr és a paraszt címszót. Igaz, hogy a,paraszt azt mondja; »nem jó úrral egy tálból cseresznyézni, mert meglövöldöz a magjával«, meg hogy »az úr a pokolban is úr«. Igaz, de a paraszt csak ezt mondja. Az úri szólásmondásokban mintha több volna a gyűlölet, mert az egyik szerint »huncut a paraszt, ha már egy arasz«. A másik szerint pedig, amelyik alighanem a Dózsa György tiszteletére termett, de még máig is él »sülve jó a paraszt, akkor is a fene egye meg.«” (Úrgyűlölet)

Részben a bizalmatlanság, részben a földhöz való görcsös ragaszkodás az oka annak, hogy a parasztfiú, bár műveltebb, mint az apja, és kitörhetne az évszázados megalázottságból, nem akar úri család gyermeke lenni. Ahogyan az éveken át szelídített vadkacsa egy napon visszatér fajtájához, mert ilyen a természete, éppen úgy nem tud új környezetében megmaradni az a parasztgyermek, akit a falu, a paraszti környezet egyszer már magához szoktatott. Móra és felesége elvállalnák Mák ángyó gyermekének, Matyinak a nevelését, végül mégis a társaihoz visszatért vadkacsa példája inti az írót: „… őrajta tűnődöm (ti. Matyin), meg a többi vadkacsán, a sok-sok tanyai talentumon, a vadon nőtt zseniken, akik közül csak az én tudtommal is sokkal tettek próbát a régi világbeli városi urak. Hiába, egy darabig csak szelídültek, aztán mind visszamentek vadkacsának a többihöz. Ilyen a természetük.” (Vadkacsák)

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!