Lev Tolsztoj: Bál után (1903)
A Bál után a formailag is tökéletes elbeszélések közül való. Témája: egy kiábrándulás története, egy életforduló körülményeinek elbeszélése.
Az elbeszélést Tolsztoj keretbe foglalva írta meg. Iván Vasziljevics, az idős, köztiszteletben álló férfi egy társaságban vitába bocsátkozik az egyes ember sorsának alakulásáról. A maga élete példájával érvel, s ez az érv: az elbeszélés.
Iván Vasziljevics azt tartja, hogy az ember életének alakulásában a véletlennek van uralkodó és döntő szerepe. Tolsztoj több művében felbukkan ez a probléma, a kisebb terjedelmű epika területén legszembetűnőbben a Hamis szelvény című novellaláncolatban. A véletlenek összekapcsolódása itt végzetté, embersorsokat determináló pusztító erővé válik. A Bál után cselekménye azonban sokkal több, mint a véletlen szerepének illusztrációja és védelme.
A novellakeretét adó, néhányszor az elbeszélésbe beleszóló társaság átlagban jóval fiatalabb életkorú lehet, mint Iván Vasziljevics. Erre vall a társalgás magázó hangja: erre utal, hogy kissé harsányan, szemtől szembe dicsérik; s legfőképpen az, hogy Iván Vasziljevics „Ilyen a mai fiatalság!” felkiáltással utasítja vissza az egyik közbeszóló kissé modortalan megjegyzését. Van ennek az idős embernek valami kinyilatkoztató, valami társaságon felül álló tekintélye.
A keretes elbeszélés az első személyben írt novella és az objektív, a tárgyat kívülről szemlélő és leíró elbeszélő módszer közé sorolható. Ebben a műfajban többnyire kifejlődik egy drámai jellegű (bár lényegében nem drámai) szituáció, amennyiben az elbeszélés keretének szereplői egy kíváncsi, szorgalmasan figyelő publikummá változnak, s a történet elmesélője kissé a színpadon vagy a pódiumon elhelyezkedő színészre emlékeztet. Feszültség keletkezik tehát, amely a történet lepergetésével oldódik fel. Az olvasó – az egyébként magányos, egyéni olvasó – érzelmeit, figyelmét többnyire a keretben szereplőkével egyesíti, s tulajdonképpen társasági élménnyel gazdagodva zárja be a könyvet.
A Bál után indítása ezt a hangulatot, ezt a figyelő azonosulást rendkívül gyorsan megteremti. Kíváncsiságunk már az első sorok után feltámad, hiszen a társaság igen érdekes kérdésen vitatkozott, s Iván Vasziljevics igen határozottan állítja, hogy a maga álláspontját mindenkivel szemben igazolni tudja.
Tolsztoj ezzel a szerkezeti megoldással Iván Vasziljevics életének fordulópontját már eleve közüggyé emeli, hiszen a mindenkit érdeklő probléma megoldásához – vagy inkább megvilágításához járul hozzá.
Tolsztoj a tulajdonképpeni történet, a báli éjszaka és az utána következő reggel eseményeit Iván Vasziljevics visszaemlékezésévél vezeti be. Annak a régi báli éjszakának a hősnője Varenyka volt. Tolsztoj azonban az emlékezet visszasiklatását négy évtized távolában fokozatosan végzi el. „Rég volt” -mondja Iván Vasziljevics -: „most már a lányai is férjhez mentek. Még 50 éves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, 18 éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges.” – Részben az emlékezet múltba fordítását, részben Varenyka szépségének Valószínűtlen finomságát sejteti meg azzal, hogy először az 50 éves asszonyról beszél. S hogy Varenyka valóban rendkívüli szépség lehetett, azt nem csupán a szép sztereotip jelzővel képzelted el velünk. A magas, karcsú, kecses, fenséges szavak mellett ott áll a sovány, csontos alkat megjelenítése is, amely „talán riasztotta volna az embereket, ha…” – Nos, ez aha mindenesetre olyan feltételt is jelenthet Varenyka szépségének megítélésében, amely a józan szemlélő és a szerelmes ember megfigyelése közötti eltérésre mutat. Mindazonáltal Iván Vasziljevics őszinte vallomása, hogy szerelmes volt Varenykába, sőt hogy ő volt a legnagyobb szerelme* semmit nem változtat állítása hitelén. A közbeszóló: „Hogy színezi, Iván Vasziljevics!” – a hallgatóság lelkesült gyönyörködését fejezi ki, bizonyítékát annak, hogy az elbeszélőnek sikerült maradéktalanul megláttatni és elfogadtatni Varenyka szépségét.
Amikor Tolsztoj rátér a farsang utolsó napján történtek leírására, Varenyka alakja és Iván Vasziljevics fiatalkori képe – egyelőre a portrészerű visszaemlékezés szintjén – már ismert előttünk. S most a „pompás, erkélyszerű terem”, a zene, az étel-ital bősége, a vendégszerető, dúsgazdag kormányzósági marsall mint házigazda, Erzsébet cárnőhöz hasonló felesége, a vendégsereg: olyan ragyogó és meleg környezet ez, amelyben Varenyka és Iván Vasziljevics szerelme a leggyöngédebben bontakozhat ki.
Lapozz a további részletekért