Hirdetés

Lev Tolsztoj: Bál után (1903)

19 perc olvasás

A Bál után a formailag is tökéletes elbeszélések közül való. Témája: egy kiábrándulás története, egy életforduló körülményeinek elbeszélése.

Hirdetés

Az elbeszélést Tolsztoj keretbe foglalva írta meg. Iván Vasziljevics, az idős, köztiszteletben álló férfi egy társaságban vitába bocsátkozik az egyes ember sorsának alakulásáról. A maga élete példájával érvel, s ez az érv: az elbeszélés.

Iván Vasziljevics azt tartja, hogy az ember életének alakulásában a véletlennek van uralkodó és döntő szerepe. Tolsztoj több művében felbukkan ez a probléma, a kisebb terjedelmű epika területén legszembetűnőbben a Hamis szelvény című novellaláncolatban. A véletlenek összekapcsolódása itt végzetté, embersorsokat determináló pusztító erővé válik. A Bál után cselekménye azonban sokkal több, mint a véletlen szerepének illusztrációja és védelme.

A novellakeretét adó, néhányszor az elbeszélésbe beleszóló társaság átlagban jóval fiatalabb életkorú lehet, mint Iván Vasziljevics. Erre vall a társalgás magázó hangja: erre utal, hogy kissé harsányan, szemtől szembe dicsérik; s legfőképpen az, hogy Iván Vasziljevics „Ilyen a mai fiatalság!” felkiáltással utasítja vissza az egyik közbeszóló kissé modortalan megjegyzését. Van ennek az idős embernek valami kinyilatkoztató, valami társaságon felül álló tekintélye.

A keretes elbeszélés az első személyben írt novella és az objektív, a tárgyat kívülről szemlélő és leíró elbeszélő módszer közé sorolható. Ebben a műfajban többnyire kifejlődik egy drámai jellegű (bár lényegében nem drámai) szituáció, amennyiben az elbeszélés keretének szereplői egy kíváncsi, szorgalmasan figyelő publikummá változnak, s a történet elmesélője kissé a színpadon vagy a pódiumon elhelyezkedő színészre emlékeztet. Feszültség keletkezik tehát, amely a történet lepergetésével oldódik fel. Az olvasó – az egyébként magányos, egyéni olvasó – érzelmeit, figyelmét többnyire a keretben szereplőkével egyesíti, s tulajdonképpen társasági élménnyel gazdagodva zárja be a könyvet.

Hirdetés

A Bál után indítása ezt a hangulatot, ezt a figyelő azonosulást rendkívül gyorsan megteremti. Kíváncsiságunk már az első sorok után feltámad, hiszen a társaság igen érdekes kérdésen vitatkozott, s Iván Vasziljevics igen határozottan állítja, hogy a maga álláspontját mindenkivel szemben igazolni tudja.

Tolsztoj ezzel a szerkezeti megoldással Iván Vasziljevics életének fordulópontját már eleve közüggyé emeli, hiszen a mindenkit érdeklő probléma megoldásához – vagy inkább megvilágításához járul hozzá.

Tolsztoj a tulajdonképpeni történet, a báli éjszaka és az utána következő reggel eseményeit Iván Vasziljevics visszaemlékezésévél vezeti be. Annak a régi báli éjszakának a hősnője Varenyka volt. Tolsztoj azonban az emlékezet visszasiklatását négy évtized távolában fokozatosan végzi el. „Rég volt” -mondja Iván Vasziljevics -: „most már a lányai is férjhez mentek. Még 50 éves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, 18 éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges.” – Részben az emlékezet múltba fordítását, részben Varenyka szépségének Valószínűtlen finomságát sejteti meg azzal, hogy először az 50 éves asszonyról beszél. S hogy Varenyka valóban rendkívüli szépség lehetett, azt nem csupán a szép sztereotip jelzővel képzelted el velünk. A magas, karcsú, kecses, fenséges szavak mellett ott áll a sovány, csontos alkat megjelenítése is, amely „talán riasztotta volna az embereket, ha…” – Nos, ez aha mindenesetre olyan feltételt is jelenthet Varenyka szépségének megítélésében, amely a józan szemlélő és a szerelmes ember megfigyelése közötti eltérésre mutat. Mindazonáltal Iván Vasziljevics őszinte vallomása, hogy szerelmes volt Varenykába, sőt hogy ő volt a legnagyobb szerelme* semmit nem változtat állítása hitelén. A közbeszóló: „Hogy színezi, Iván Vasziljevics!” – a hallgatóság lelkesült gyönyörködését fejezi ki, bizonyítékát annak, hogy az elbeszélőnek sikerült maradéktalanul megláttatni és elfogadtatni Varenyka szépségét.

Amikor Tolsztoj rátér a farsang utolsó napján történtek leírására, Varenyka alakja és Iván Vasziljevics fiatalkori képe – egyelőre a portrészerű visszaemlékezés szintjén – már ismert előttünk. S most a „pompás, erkélyszerű terem”, a zene, az étel-ital bősége, a vendégszerető, dúsgazdag kormányzósági marsall mint házigazda, Erzsébet cárnőhöz hasonló felesége, a vendégsereg: olyan ragyogó és meleg környezet ez, amelyben Varenyka és Iván Vasziljevics szerelme a leggyöngédebben bontakozhat ki.

Ami az egyes táncok, a szünetek között és alatt történik, tulajdonképpen semmiség. Iván Vasziljevics és Varenka a szerelem rózsaszínű és szelíd villamosságú felhőjében forogja, ringja, lejti végig az egyes táncszámokat. A két fiatal bálozása minden „földi” gond fölötti szárnyalás, amelybe csak a labilis egyensúlyú szerelmes lélek pillanatonként keletkező és gyógyuló sebei – idegen táncos megjelenése, egy találós kérdés eltévesztése – hoznak szerelmet ébresztő és édesítő változatosságot. Tolsztoj művészi érzéke tudja, hogy a fantázia fáradékony, ezért Iván Vasziljevics elbeszélésének már-már plátói hangulatába nyersen csattantja bele az egyik hallgató „tiszteletlen” megjegyzését. Iván Vasziljevics: „Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: »Encpre…« És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet…

Hirdetés

– Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét – jegyezte meg az egyik jelenlévő.

Iván Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:

– Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk fiatalok, a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr mondja… be nagyszerű író volt… szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenségét, mint Noé jó fia. De maguk, ezt már nem értik…

– Ne törődjék vele. Folytassa! – kérte egyikünk.”

A báli éjszaka vége felé lép a terembe Varenyka apja, Pjotr Vlagyiszlavics ezredes. Varenyka, az estély és a bálozok legbájosabb jelensége és „a magas, délceg, feltűnően piros arcú öreg úr” azzal az írói megjegyzéssel együtt, hogy „típusa volt a régi Miklós-korabeli öreg katonatisztnek” – egy kissé kontrasztja annak a hangulatnak, amelyet Iván Vasziljevics kapcsolatát eddig annyira csak önmagukban, annyira szerelmük zárt atmoszférájában ábrázolta, hogy az egyenruhás ezredes enyhén zavaró érzéseket kelt az olvasóban:

Hirdetés

Ez az érzés azonnal megszűnik, amikor az apa – engedve a marsallné kérésének-táncra kéri leányát. Mindenki megérti, hogy a jelen és a múlt, a fiatalság és a hanyatló életkor, a leány és az apa közötti gyengéd kapcsolat vizsgázik, nyilvánul meg a táncban. Egy kapcsolat, amelynek láncszemei a felnövő lány és a valamikor életet adó apa között csak annál mélyebben és szorosabban húzódnak meg, mennél nagyobb az eltérés kettejük tánca, testük ritmikus és darabos mozgása, a könnyedség és a rejtetten szuszogó erőfeszítés között. A leány visszafogottan, alkalmazkodva az apa mozdulataihoz, tompítva annak darabosságát, de olykor lendületet és fényt kölcsönözve annak: tiszte-lettel és ildomosán táncol. Iván Vasziljevics annyi rajongó érzés után és a búcsútáncra várva, az apa és leánya kettősében újra csak az utóbbi szépségét veszi észre – a kontraszthatások miatt még erősebben, mint eddig. A leány tánca az apával a báli éjszaka végén, a szeretette] és gyönyörködve figyelő vendégek gyűrűjében, egy kissé mindannak az összefoglalása, amit a leány Iván Vasziljevics számára jelent. S van benne valami családias szelídség, előképe vagy előérzése a még csak sejtett családi boldogságnak.

E sorok olvasója természetesen jól ismeri az elbeszélés befejező részét is. Iván Vasziljevics a bál után hazamegy, a boldogságtól már nem tud aludni, reggeli sétára indul. A város széle felé tart, ahol Varenykáék laknak. Egy széles mezőn kettős katonai sorfal feketedik, flóta- és dobszó csap fülébe. A báli emlékektől elandalodott ifjú tanúja lesz egy szökött katona megvesszőzésének. A véres büntetést Varenyka apja hajtatja végre. Iván Vasziljevics a látottaktól émelyegve, a legbensőig megrendülve tér haza. Ettől a hajnaltól kezdve nem tud többé boldog lenni Varenyka mellett, kapcsolatuk megszakad, s a tervezett katonai életpályát is elkerüli.

Nem azért rövidítettük le az elbeszélésnek ezt a részét, mintha kevésbé adna alkalmat az ábrázolás méltatására. Tolsztoj a februári, szürkén olvadó reggelt, a gyakorlótéren felsorakozó katonákat, az elgyötört, puskájához kötözött katonát, a vesszőzés brutalitását, Varenyka apjának szerepét minden lényeges mozzanatában rendkívüli erővel ábrázolja. Úgy gondoljuk, a leírás realizmusát, leleplező és határozott részvétét a meggyalázott katona mellett nem kell bizonygatni. Arra a zseniális szerkesztőművészetre mutatunk rá inkább, amelyet Tolsztoj e novellában alkalmazott: az ellentétes szituációk egyes mozzanatainak azonosságát, arra, hogyan vált szuggesztív ábrázolása hasonló motívumok különböző előjelű felhasználásával.

Amit már a novella első olvasásakor is megérzünk, az a két rész, a bál leírásának és a kora reggeli eseményeknek igen erős, szinte durva ellentéte. E hatás kifejlődéséhez tulajdonképpen elég lenne a kétféle eseménysor puszta egymásutánisága is. Tolsztoj azonban nemcsak két ellentétes tartalmú és hangulatú eseményt, nem csupán az elsőinek valamiféle csattanóját írja meg a második eseménysorban, hanem az első, a báli éjszaka fonákját, a fényből és jólétből kizárt árnyakat, mindannak az árát, feltételét, alapját, ami a ragyogást, a szerelmet, ami az egész fizikai-pszichikai jó érzést az emberek egy szűk csoportja számára lehetővé teszi. Az ember, akiben az igazságnak e kettőssége összecsap: Iván Vasziljevics. Elbeszélése nyomán azt látjuk mi is, amit ő látott, ami számára fontos volt. És itt következik a magasrendű művészet: Tolsztoj a látszólag össze nem függő érzéki hatások, az idegennek látszó színtér, a lejátszódó események belső hasonlóságának és különbségének egyszerre való ábrázolásával önmagához méltó művészetet állít elénk.

Tolsztoj a táncot és hangulatot kísérő zenéről közvetlenül keveset szól. Ennek ellenére az egész éjszaka hangulatába nagyon beletartozik, halljuk ezt a zenét, de már beleoldódva az általános jó érzésbe, ritmusba, táncba. Reggel Iván Vasziljevics sétára indul, és ezt érzékeli: „Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne – de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.” – Közelebb érve a katonák sorfalához ismét azt mondja: „Mögöttük a fuvolás meg a dobos, szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételték.” – S amikor a rettenetes látványtól űzve siet hazafelé, „egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését…”

Hirdetés

Tolsztoj a keringő, a mazurka kellemes dallamának ellentétével, a flóta és a dob metsző és darabos hanghatásával építi fel az új szituáció egyik igen fontos elemét. Ez azonban csak egy ellenpont a sok közül. Maga a bálterem mint az ottani események tere – és a gyakorlótér a vesszőzés cselekményével rendkívül analóg térformák. Ott is és itt is sok ember, emberek csoportja tevékenykedik; ott is és itt is van bizonyos rend az emberek elhelyezkedésében- ott a tánc követelte félkör vagy kör, belül a keringő, suhanó párokkal,, a szélen a szemlélődök, az idősebbek, a szülők. A gyakorlótéren a katonák sorfala, kö-zöttük a fenyített katona tántorog végig, mellettük a dobos és a flótás „zenekara”.

Az ellentétességükben is hasonló motívumok egyik legművészibb összerímelése a Varepykával való egyik párbeszéd, majd annak a jelenetnek kapcsán figyelhető meg, amikor az ezredes új vesszőket hozat. Idézzük a párbeszédet:

„- Tehát szupé után az első négyes az enyém? – kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

– Ha nem visznek haza – válaszolta mosolyogva.

– Nem engedem – mondtam én.

Hirdetés

– Adja ide a legyezőmet.

– Sajnálom visszaadni – feleltem, és átnyújtottam neki olcsó, kis fehér legyezőjét.

– Tessék, hogy ne sajnálja – szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem.”

Itt a gyöngéd gesztuson, a szerelmi fétistárgy: a toll átadásán van a hangsúly. De a toll formája, tulajdonságai: fehér, könnyű, hosszú alakú, s mert Varenyka adja Iván Vasziljevicsnek: ez a gesztus azonnal emlékezetünkbe jut, amikor Varenyka apja a számtalan ütéstől már széthasadozó vesszők helyett frisset hozat.

„- Hozzanak friss vesszőket!” – kiált, s az apa tettének különbözősége nem lehet olyan nagy, hogy ne juttassa eszünkbe az éjszakai tollajándékozást, s ne rombolja szét az akkor született illúziót.

Hirdetés

A hang- és térhatások kontrasztjánál is döbbenetesebb Varenyka apjának kettős szereplése, e szereplés kísértetiesen hasonló mozzanatai a novellában. Tolsztoj már-már ismétel néha a leírásban, ez az „ismétlés” azonban az ismételt leleplezése, lemeztelenítése. A bálteremben így jellemzi az ezredest: „Varenyka apja magas, délceg, feltűnően piros arcú öreg úr volt… Szemét, száját, ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába.”

A gyakorlótéren mint a büntetés végrehajtója ugyanezt a külső jellemzést kapja az írótól. Azonban az embertelen büntetés kiszabása közben ezek a jellemzők teljesen elveszítik azt a szimpátiát, amellyel korábban Tolsztoj megtöltötte őket. A meggyötört katona mögött „peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt”. – Másutt: ,Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előrecsücsörítve bocsátotta ki a száján.” – „A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is éppúgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett.”

Az ezredes mozgásának, járásának leírása annál sokatmondóbb, mert ugyanez az ember a bálteremben elnéző és bátorító mosolyt csalt a nézők arcára a lányával való tánc közben. A gyengéd apa, a régi gavallér, aki a tánc és az etikett kedvéért fél térdre ereszkedik, akinek mozgása már darabos és olykor esetlen: a vesszőzés processzusát még mennyi eréllyel és biztonsággal kíséri! S azt is kifejezi a tolsztoji ábrázolás: ennek az embernek ez a kenyere, a brutalitás és a kegyetlenség.

Utaltunk a bálterem és a gyakorlótér ellenkező analógiájára. E két különböző helyen az ezredes tevékenysége mégis rokon egymással. Itt, a bálteremben lányát táncoltatja az őket néző vendégsereg körében. A gyakorlótéren a fenyítettet „táncoltatja meg” a katonák sorfala között. De van olyan mozzanat is, amelyet már-már virtuóz módon komponál meg az író. Az ezredes kesztyűjének „szerepére” gondolunk.

A háziasszony kérésére végre enged, táncolni fog. „Az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőr kesztyűjét. »Mindent annak rendje és módja szerint« – jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.” – így a bálteremben. A gyakorlótéren pedig, amikor az egyik katonával nincs megelégedve, mert az nem ütött elég erősen: „egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához. »Majd adok én neked« – csattant fel dühösen a hangja. – »Fogsz rendesen ütni? vagy nem?«

Hirdetés

S láttam, ahogy szarvasbőr kesztyűs, erős kezével arcul ütötte a csenevész, gyenge, riadt katonát, amiért az nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.”

Azt hisszük, nincs szükség sok magyarázatra. Ugyanaz a szarvasbőr kesztyű, de milyen funkcióban először és milyenben másodszor! S így mondja az ezredes a bálteremben: „Mindent annak a rendje és módja szerint!” – s ezt a katonának: „Fogsz rendesen ütni? vagy nem?”

Ez a kétféle „rend” a cári rendszer lényege. Fenn: kesztyű a táncteremben, hogy ne kellemetlenkedjék az izzadó kéz. Lenn: kesztyű, hogy ne érintkezzék az ezredesi tenyér a közönséges katona arcával. Tolsztoj művészete gyönyörű példa arra, hogyan lehet az élet reálisan ábrázolt mozzanataiból politikailag, erkölcsileg hiteles, igaz művet felépíteni. Klasszikus tanú ez az alkotás a mellett a tétel mellett is, amely kimondja:, a szerelem társadalmi jelenség, s a maga tisztaságában kifejeződni, beteljesülni csak szabad társadalomban képes.