René Descartes (1596-1650) az egyik legismertebb és legnagyobb hatású újkori filozófus. Különleges pozícióját nem annak köszönheti, hogy a nézeteivel sokan egyetértettek (mert valójában szinte mindenki kritikusan viszonyult az elképzeléseihez), hanem inkább annak, hogy közel kétszáz évre meghatározta az újkori filozófia tematikáját, sok vonatkozásban pedig a szemléletmódját is.

Descartes megközelítésmódjában sajátos módon keverednek azok a mozzanatok, amelyeket az előző előadásban az újkori filozófiai gondolkodás jellemzőiként említettünk. Először is érzékelhető nála a természetfilozófiai szempontok központi szerepe. Descartes gyakorló természettudós volt, akinek a nevéhez mind a matematika (a geometria), mind a fizika területén fontos eredmények kötődnek. (Fizikai kutatásai főleg az optika területén voltak jelentősek. Nagy eredményeket ért el a fénytörés törvényszerűségeinek tisztázása terén.)

Azok közé tartozott, akik meg voltak győződve arról, hogy a tudomány nem haladhat előre anélkül, hogy a megfelelő természetfilozófia támogatná, a megfelelő természetfilozófiához viszont csak a metafizika ‘rendbetétele’ útján juthatunk le. Fő törekvése ennek megfelelően egy olyan metafizika kidolgozása volt, amely számot tud adni a tudományos megismerés lehetőségéről, illetve meg tudja válaszolni az új tudomány által felvetett filozófiai kérdéseket: meg tudja mutatni, hogyan biztosítható a megfelelés a valóság és annak tudományos ábrázolása között. Mivel rendkívül alapos filozófiai képzésben részesült (kora egyik legjobb egyházi — jezsuita — kollégiumának a növendéke volt La Fléche-ben), és mivel a saját bőrén tapasztalta kora természettudományának problémáit, talán a legmegfelelőbb ember volt ennek a filozófiai feladatnak az elvégzésére.

 

Descartes, Bacon-nel összhangban, és legalább részben Bacon hatására, maga is úgy gondolta, hogy a tudás értékét a hasznossága adja: az, hogy képessé tesz bennünket a természet uralására. Nagyon izgatták azok a lehetőségek, amelyeket a tudomány nyit meg a technika előtt. A technika aztán megkönnyíti az emberi munkát. Ez a beállítódás szemléletesen nyilvánul meg abban, ahogy egy alkalommal a filozófiát egy fához hasonlítva ábrázolta.

 

A filozófia fájának a gyökérzetét a metafizika jelenti (az első filozófia), amely a valóság elemeiről (Isten, a szubsztancia, a test és a lélek, stb. fogalmait, illetve azok tisztázását), és azok megismerésének lehetőségeiről szól. A fa törzse a természetfilozófia (vagyis a természettudomány háttérelmélete). A törzs három fő ágra oszlik: mechanika, fiziológia, pszichológia. Az első az élettelen természet törvényszerűségeire összpontosít, a második az élő szervezetekre (ide tartozik az anatómia is), a harmadik pedig a szellemre. Ezek bomlanak aztán további ágakra: technika, orvoslás, alkalmazott pszichológia.

Az ágakon tehát már gyakorlati tudományokat, illetve gyakorlati ismereteket találunk. A fa minden része fontos az egész szempontjából, de az ember számára természetesen az a legértékesebb, amit az ágakon talál. Elvégre, ahogy ő maga is fogalmazott: a fát az ágairól szüreteljük. A filozófia művelésének egész értelmét az adja, amit az emberek a megismerés gyümölcseként évezhetnek.

Figyelemre méltó az etika (ezen keresztül pedig az egész gyakorlati filozófia) sajátos pozíciója Descartes rendszerében. Az etika itt nem más, mint alkalmazott pszichológia. Ezt Descartes úgy értette, hogy az etika tárgyát voltaképpen bizonyos pszichikai jelenségek, az úgynevezett affekciók képezik (öröm, harag, a részvét érzése, stb.). Ezért kell a pszichológiára támaszkodnia: az etika sajátos feladata abban áll, hogy megtanítson bennünket arra, hogyan uraljuk ezeket az affekciókat (mondjuk melyiknek mikor engedjünk teret).

Ez az etikai problematika egyik legszűkebb felfogása (nem is gyakorolt igazán nagy hatást az újkori erkölcsfilozófiára). Nagyon jól látszik itt az az újkori filozófiában korántsem ritka jelenség, hogy a gyakorlati filozófia problematikáját megpróbálják valamiképpen a természetfilozófia, illetve a technika mintájára elképzelni.

Bár a filozófia, illetve a megismerés feladatának kérdésében Descartes egyetértett Bacon-nel, egy másik vonatkozásban határozottan szembefordult vele. Volt szó róla fentebb, hogy Bacon azt tanította, a tudomány megismerési módszere induktív. Descartes ezt elvetette. O azt gondolta, hogy a tudományos okoskodás deduktív jellegű (vagyis az általánosról az egyedire való következtetés sémáját követi). A tudósnak, akinek van valami elképzelése a természet összefüggéseiről, először fel kell állítani egy gondolati modellt, amely rögzíti azokat az általános törvényszerűségeket (vagy elveket), amelyek megnyilvánulnak a vizsgált jelenségekben, és csak azután kell megnéznie, hogy ennek a modellnek az egyedi alkalmazásai megfelelnek-e a tapasztalatnak.

Ennek a meggyőződésnek a hátterében egy további fontos gondolati motívum húzódik meg. Descartes talán még Galileinél is határozottabban meg volt győződve arról, hogy a természet nyelve a matematika. Az a modellezés tehát, amiről az imént szó esett, nála magától értetődően matematikai modellezést jelent. Sőt, nála valójában arról van szó, hogy a tudományos megismerésben a tapasztalatnak csak másodlagos szerep jut. Mivel a matematikai törvényszerűségek egyszersmind a természet törvényszerűségei is, minden további nélkül lehetséges, hogy a természetről tudományos értékkel bíró igazságokat fedezzünk fel bármiféle megfigyeléstől, érzékeléstől, kísérletezéstől függetlenül. A tapasztalásra igazából csak azért van szüksége a tudósnak, mert az emberi értelem korlátozott: csak igen kevés dolgot képes felfogni a tapasztalattól függetlenül (tehát a priori).

Eddig azokat a mozzanatokat emeltük ki, amelyek Descartes-ot az újkori tudomány tipikus képviselőjévé teszik. Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy Descartes, sok más filozófussal ellentétben, egyáltalán nem állt ellenséges viszonyban azzal a katolikus iskolafilozófiával, amelynek felváltására egyébként ő maga is kísérletet tett. Egész életében hálával nyilatkozott azokról a jezsuita pap-tanárokról, akiknél annak idején tanult. Ennek fontos következménye, hogy Descartes bátran merített a keresztény filozófiai hagyományból. Átvett belőle fogalmakat (még ha át is értelmezte őket), és gyakran szinte változtatás nélkül emelt át filozófiai érveket (például egyes istenérveket).

Descartes abban is a kora újkori filozófiai gondolkodás tipikus reprezentánsának bizonyult, hogy ő is igen fontosnak tartotta a szkepticizmus elleni küzdelmet. Számára a kérdés abban a formában merült fel, hogy az általa pártolt, matematizált természettudomány vajon hogyan képes biztos ismereteket garantálni. Ennek megfelelően elsősorban az ismeretelméleti szkepszis (‘semmit sem tudhatunk biztosan’) problematikája izgatta, de azt is gondolta, hogy ha leszámolunk az ismeretelméleti kétellyel, az etikai szkepszis alapjait is felszámoljuk.

Descartes nem tartotta a szkepszist minden vonatkozásban romboló hatásúnak. A kételynek pozitív hozadéka is lehet: képes például megszabadítani bennünket az oktalan előítéletektől. A szkepticizmussal csak akkor van baj, ha túlzásba viszik, illetve ha a szkeptikus érvelést szertelenül alkalmazzák. Descartes, furcsa módon, éppenséggel a kétely gyakorlása útján igyekezett eljutni a bizonyossághoz. Ez a kétely azonban nem eltúlzott és nem szertelen, hanem éppenséggel módszeres: módszeres kétely. Descartes egyik alapvető meggyőződése volt, hogy a módszeresen alkalmazott kétely egy ponton átcsap bizonyosságba. Megmutatja, hogy mi az, amiben már nem lehet kételkedni; megmutatja, hogy miben állnak a megismerés bizonyosságának alapjai.

Annak, ahogy Descartes alkalmazza a módszeres kételyt, van egy fontos, a későbbi filozófiai fejlődésre nézve is meghatározó sajátossága. Descartes ugyanis azt vizsgálta, melyek azok az ideák, amelyekben biztosak lehetünk. Az idea az, amiből az ismeretek felépülnek: a tudattartalom elemi egysége; azok a képzetek, amelyekre a tudati folyamat felbontható. Descartes alapvető filozófiai problémája úgy is felfogható, mint amely arra vonatkozik, hogy az ideák megfelelően ábrázolják-e a valóságot. Van-e valami megbízható módja annak, hogy megteremtsük az ideák és a valóság megfelelését?

A kétely tehát itt az ideákat veszi célba. (Ez egyébként eléggé ésszerű, hiszen akkor tévedünk, ha valamiről hibás ‘képzeteink’ vannak.) A descartes-i módszeres kétely olyan eljárás, amelynek során a kételyt egészen a végső határig érvényesítjük. Minden ideát elvetünk, amelyben egyáltalán lehet kételkedni.

A módszeres kétely három fázisban bontakozik ki. Az első fázisban azzal nézünk szembe, hogy gyakran esünk áldozatul érzékcsalódásoknak (‘érzékcsalódás-argumentum’). Ennek az érvnek az alapján kétellyel illethetünk (és elvethetünk) minden olyan ismeretet, amely a tapasztalati úton megismert dolgok tulajdonságaira vonatkozik.

Az érzékcsalódás-argumentum azonban érintetlenül hagyja ismereteink több módozatát is. Így például azokat az ismereteket, amelyek a tapasztalati úton megismert dolgok létezésére vonatkoznak. Lehet, hogy rosszul látom vagy hallom a dolgokat, lehet, hogy minden tulajdonságukról téves képzeteim vannak, ám abban biztos lehetek, hogy amikor érzékelem őket, akkor ‘valamit’ érzékelek. Ezt a fajta ismeretet veszi célba a kétely második fázisa: az ‘álom-argumentum’ alkalmazása. Az érv arra épül, hogy amikor álmodom (vagy hallucinálok), valóságosként érzékelek olyan dolgokat is, amelyek nem léteznek. Ráadásul mindig csak utólag döbbenek rá, hogy egy adott élményt nem a valóságban, hanem csak álmomban éltem át. Éppen ezért nem lehetek teljesen biztos abban, hogy ebben a pillanatban nem álmodom-e éppen (nem vagyok-e illúziók játékának az áldozata). Ennek az érvnek a nyomása alatt fel kell adnom azt a meggyőződésemet, hogy a tapasztalataim tárgyai létező dolgok.

 

Érdemes itt megállni egy pillanatra. A kétely első két fázisában Descartes a tapasztalati úton érzékelt dolgok tulajdonságaira és létezésére vonatkozó ismereteinkkel számolt le. Az ilyen az ismeretek azokban az ideákban testesülnek meg, amelyek az érzékszervek útján kerülnek a tudatunkba (idea adventitia). Ezek azok az ismeretek, amelyeket az újkori filozófiában jellemző módon tényigazságoknak neveztek. Descartes tehát azt mondja, hogy a tényigazságokkal kapcsolatos ismereteink nem állnak ellen a kétely rohamának. Ha tehát van bizonyosság, akkor az nem a külső dolgokra vonatkozó ismereteinkben rejlik, hanem valahol a saját tudatunk mélyén: a bizonyosságot a megismerő szubjektumon belül kell keresnünk.

Ha a tényigazságokat el is kellett vetnünk, maradt az igazságoknak egy másik fajtája, amelyet a kétely még mindig nem érintett meg. Ezek az ún. észigazságok. Az észigazságok azok, amelyeket be lehet látni, illetve fel lehet fedezni mindenféle tapasztalás nélkül is. Az ilyen ismeretek jellegzetes példái a matematikai igazságok. Ezekre az igazságokra nem jelent veszélyt sem az érzékcsalódás-argumentum, sem az álom-argumentum: akár álmomban, akár ébren láttam be, biztos lehetek abban, hogy a háromszög belső szögeinek összege 180°. Ezeket az igazságokat veszi célba a módszeres kétely harmadik fázisa.

Elképzelhető, hogy létezik egy emberfeletti képességekkel rendelkező gonosz démon, amely képes beavatkozni a tudatfolyamatainkba. Lehet, hogy ez a gonosz démon űz tréfát velünk, amikor az észigazságokról gondolkodunk: igaznak láttatja velünk azt, ami téves. Például valahányszor a háromszög geometriai tulajdonságairól gondolkodunk, elhiteti velünk, hogy a háromszög belső szögeinek összege 180°, pedig valójában 200°. (Ez a ‘gonosz démon argumentum.’) Ha mindezt lehetségesnek fogadjuk el, akkor többé már az észigazságokban sem bízhatunk.

Descartes azt gondolta, hogy ezzel elértünk a kétely végpontjára. Kiiktattuk a tényigazságokat és az észigazságokat is. Vajon mi maradt ezután? Van egyáltalán olyan ideánk, amely a kételynek ezen a szintjén is érintetlen marad? Descartes szerint igen. Ez pedig nem más, mint az az idea, amelynek az a tartalma, hogy én magam (aki a módszeres kételyt végigviszem) létezem. Ez abból látható be, hogy mindvégig azzal operáltunk, hogy az ideáimmal kapcsolatban lehetek tévedésben. Ám ennek a tévedésnek van egy előfeltétele. Csak az tévedhet, aki gondolkodik (akinek vannak tudatfolyamatai). Gondolkodni pedig csak az tud, aki létezik. Ebből eljuthatok ahhoz a tételhez, hogy cogito ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok). Abban az ideába, amelynek ez a tartalma, nem lehet kételkedni.

Érdemes leszögezni, hogy ez a filozófiai tétel nem Descartes leleménye. Egy változatát már több mint ezer évvel korábban alkalmazta Ágoston (az ókori szkeptikusok ellen). O a következő formában fogalmazta meg: si enim fallor, sum (mivel tévedek, vagyok).

Látjuk most már, hogy hol van az a pont, ahol a kétely bizonyosságba csap át. Az önbizonyosság képezi a megismerés bizonyosságának alapját. Descartes azonban nyilvánvalóan nem elégedhetett meg ezzel. Célja ugyanis nem annak megmutatása volt, hogy nem kételkedhetem a saját létezésemben, hanem az, hogy megbízhatok a tudomány eredményeiben. Ehhez pedig további gondolati lépésekre van szükség: hidat kell vernünk az önbizonyosság és a tudomány bizonyossága között.

Ezt a ‘hídverést’ Descartes csak két lépésben, egy közvetítő érv segítségével tudta elvégezni. Az első lépésben azt igyekezett megmutatni, hogy ha én létezem, akkor Istennek is muszáj léteznie. Ezt istenbizonyítékok kifejtésével igyekezett megoldani. Descartes többféleképpen is érvelt Isten létezése mellett, de két érvelés mutatja a legjobban álláspontjának jellegzetességeit. Az első ezek közül arra épít, hogy Isten ideája, amit felfedezek magamban, sajátos: egy tökéletes és végtelen lényre utal. Ez ezért vet fel kérdéseket, mert én magam, aki rendelkezem ezzel az ideával, tökéletlen és véges lény vagyok.

Hogyan jutott belém ez az idea? Tapasztalati úton aligha (nem lehet idea adventitia). Értelmesebb feltevésnek látszik, hogy talán én magam állítottam elő. Ez első ránézésre összefér Descartes felfogásával, hisz annak az is része, hogy bizonyos ideákat az elme maga állít elő (például így állítja elő a képzelet a ló és az ember ideájának összekapcsolásával a kentaur ideáját). Az efféle idea az idea fictitia. Descartes azonban biztos volt abban, hogy Isten ideája nem lehet idea fictitia. Az ilyen ideáknak ugyanis az elme működése a létesítő oka (azért léteznek, mert én megalkottam őket). Márpedig az okozat nem lehet tökéletesebb az oknál. Így pedig egy végtelen és tökéletes lény ideáját nem alkothatja meg egy véges és tökéletlen lény. Ebből az is következik, hogy Isten ideáját csakis egy végtelen és tökéletes lény alkothatta meg: maga Isten. Neki kellett elhelyeznie bennem ezt az ideát. Az a tény, hogy rendelkezem Isten ideájával, annak bizonyítékát jelenti, hogy Isten létezik.

Ennek az istenbizonyítéknak van egy fontos hozadéka Descartes filozófiáját illetően. Láttuk, hogy Isten ideája nem lehet sem idea adventitia, sem idea fictitia. Ennek az ideának tehát az ideák egy harmadik típusába kell tartoznia. Az olyan ideák közé, amelyekre nem a tapasztalás és nem is a kreatív képzelőerő révén teszünk szert. Mivel nem eredeztethetőek semmiből, amit az ember az élete során megismer vagy megalkot, ezeknek az ideáknak már a születéskor is benne kellett lenniük az elmében. Ezek tehát innát, azaz ‘velünk született’ ideák (idea innata). Látjuk majd, milyen nagy a jelentősége annak, hogy Descartes azt állította, vannak innát ideáink.

A másik istenérv, amire Descartes erősen épít, az ún. ontológiai istenérv (Kant óta használjuk rá ezt a kifejezést). Ebben az érvben is fontos szerepet játszik Isten tökéletessége, de némileg másként. A kiindulópontot az képezi, hogy átgondoljuk, mi is Isten fogalmának a tartalma. Mint láttuk, Isten egyik fogalmi jellemzője az, hogy tökéletes. Méghozzá minden vonatkozásban tökéletes: semmilyen vonatkozásban nem lehetne tökéletesebbé tenni. De mit jelent tökéletesnek lenni? Nos, a válasz alighanem az, hogy a tökéletesség abban áll, hogy az adott létező rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek valamit tökéletessé tesznek (‘tökéletesítenek’).

Az ilyen, tökéletessé tevő tulajdonságot nevezzükperfectio-nak. Ha Isten már nem is lehetne tökéletesebb, akkor ez azt jelenti, hogy rendelkezik az összes perfectio-val (tudás, jóság, szépség, stb.). Mármost az ontológiai istenérv szerint a létezés is az egyik perfectio. Ez úgy látható be, hogy elgondoljuk Istent egyrészt úgy, hogy a létezést kivéve minden tökéletességgel rendelkezik, másrészt pedig úgy, hogy nemcsak mindenféle tökéletességgel rendelkezik, de még létezik is. Ha ekkor feltesszük a kérdést, hogy melyik Istenfogalom foglalja magában teljesebb értelemben a tökéletességet (melyik ‘Isten tökéletesebb’), akkor azt kell válaszolnunk, hogy az, amelyik a létezést is magában foglalja. Vagy, másképpen fogalmazva, egy egyébként tökéletes, de nem létező Istent még lehetne tökéletesíteni: tökéletesebb lenne, ha létezne. Ebből az következik, hogy Isten fogalma magában foglalja a létezést. Ha képesek vagyunk Isten fogalmát elgondolni, akkor nem tagadhatjuk a létezését. Az a kijelentés, hogy „Isten nem létezik,” kifejezetten az istenfogalom sajátosságai miatt, önellentmondó.

Itt megint le kell szögezni, hogy Descartes ezt az érvet nem maga ötlötte ki. Jóval korábban, 1100 körül fejtette ki először Canterbury Anzelm. Itt tehát megint egy olyan érvről van szó, amelyet Descartes a keresztény filozófia hagyományából emelt ki, hogy aztán az újkori filozófia szolgálatába állítsa.

Ezzel sikerült megtennünk az első lépést az önbizonyosság és a tudományos bizonyosság áthidalása felé. Ez volt a nehezebbik lépés, mert a második már nem okoz különösebb gondot. Descartes azt gondolta, hogy ha biztosak lehetünk Isten létezésében, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy a tudományos ismeretekben nincs okunk kételkedni. Ennek az az oka, hogy Isten jó és igazságos. Isten jóságával pedig egész egyszerűen nem férne össze, hogy megtévesszen bennünket, vagy hogy tévedésben hagyjon bennünket a valóságra vonatkozó igazságok tekintetében. Ha Isten létezik, akkor ő maga garantálja, hogy ne tévedjek sem az észigazságok, sem a tényigazságok tekintetében.

Descartes, mint látjuk, igen sajátos megoldást adott a szkepticizmus problémájára. Egy olyan megoldást, amelyben a tudományos megismeréssel kapcsolatos bizonyosság és az Istennel kapcsolatos bizonyosság elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy aki nem biztos Isten létezésében, az a tudomány bizonyosságából is kirekeszti magát. Olyan elképzelésről van tehát szó, amely szerint a tudományos gondolkodásnak és a hitnek harmonikus kapcsolatban kell állniuk.

Még egy összefüggést itt okvetlenül ki kell bontanunk. Descartes azt mondja, hogy Isten létezése garantálja számunkra a megismerés bizonyosságát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ember tévedhetetlen. Isten ezt a garanciát csak annak a megismerésnek nyújtja, amely megfelel bizonyos módszertani feltételeknek. Az, aki szertelenül és hibásan gondolkodik a valóságról, minden további nélkül tévedésbe eshet. Melyek hát a tulajdonságai annak az ismeretnek, amelyben biztosak lehetünk?

Nos, Descartes azt gondolta, hogy az ideáink lehetnek homályosak, illetve zavarosak (konfúzak). A zavaros ideákból fakadnak a tévedések. A tévedések kiküszöbölésének tehát az a módja, hogy tisztázásnak vetjük alá az ideáinkat. Ennek az eredményeként kapunk olyan képzeteket, amelyeket tisztán és elkülönítetten (clare et distincte) ragadtunk meg, illetve jelenítettünk meg. Descartes akkor nevez tisztának egy képzetet, ha az a tudat számára közvetlenül van jelen (amikor tehát valamit világosan látok magam előtt: mint amikor a tudatomban világosan felidézem egy háromszög képét).

A tiszta képzetek azonban addig nem tekinthetőek mentesnek minden zavarosságtól, amíg nem látjuk át őket teljes egészében. Erre utal a másik feltétel: az ‘elkülönítettség.’ Amikor ugyanis a képzetről pontos fogalmat alkotunk, akkor minden zavar lehetőségét felszámoltuk. Azért beszélünk itt distinct, azaz elkülönített ideáról, mert az ilyen módon ‘rendbe tett’ idea olyannyira meghatározott, hogy minden más ideától egyértelműen el van határolva.

Jogos kérdésként merül fel, hogy hogyan juthatunk el az említett ’tiszta és elkülönített’ ideákhoz. Nos, Descartes erre nem mást, mint az előző előadásban említett (és ott Galilei nevéhez kapcsolt) rezolutív-rekompozitív módszert ajánlja. Zavaros képzeteinket tehát elemzésnek kell alávetnünk, azaz fel kell bontanunk őket. Amikor pedig világosan átláttuk a felépítésüket, akkor újra össze kell raknunk őket. Így lesznek a zavaros képzetekből világos és elkülönített képzetek.

Mármost ideákat használjuk fel arra, hogy ítéleteket alkossunk a valóságról. Az ítéleteink azonban mindenféle tévedésnek eshetnek áldozatul, ha zavaros ideákra alapozzuk őket. Az igazság garanciája az olyan ítéletekben rejlik benne, amelyeket kizárólag ’tiszta és elkülönített’ ideákra alapoztunk. Az ilyen ítéleteket Descartes evidenciáknak nevezte.