René Descartes

Nos, Descartes azt gondolta, hogy az ideáink lehetnek homályosak, illetve zavarosak (konfúzak). A zavaros ideákból fakadnak a tévedések. A tévedések kiküszöbölésének tehát az a módja, hogy tisztázásnak vetjük alá az ideáinkat. Ennek az eredményeként kapunk olyan képzeteket, amelyeket tisztán és elkülönítetten (clare et distincte) ragadtunk meg, illetve jelenítettünk meg. Descartes akkor nevez tisztának egy képzetet, ha az a tudat számára közvetlenül van jelen (amikor tehát valamit világosan látok magam előtt: mint amikor a tudatomban világosan felidézem egy háromszög képét).

A tiszta képzetek azonban addig nem tekinthetőek mentesnek minden zavarosságtól, amíg nem látjuk át őket teljes egészében. Erre utal a másik feltétel: az ‘elkülönítettség.’ Amikor ugyanis a képzetről pontos fogalmat alkotunk, akkor minden zavar lehetőségét felszámoltuk. Azért beszélünk itt distinct, azaz elkülönített ideáról, mert az ilyen módon ‘rendbe tett’ idea olyannyira meghatározott, hogy minden más ideától egyértelműen el van határolva.

Jogos kérdésként merül fel, hogy hogyan juthatunk el az említett ’tiszta és elkülönített’ ideákhoz. Nos, Descartes erre nem mást, mint az előző előadásban említett (és ott Galilei nevéhez kapcsolt) rezolutív-rekompozitív módszert ajánlja. Zavaros képzeteinket tehát elemzésnek kell alávetnünk, azaz fel kell bontanunk őket. Amikor pedig világosan átláttuk a felépítésüket, akkor újra össze kell raknunk őket. Így lesznek a zavaros képzetekből világos és elkülönített képzetek.

Mármost ideákat használjuk fel arra, hogy ítéleteket alkossunk a valóságról. Az ítéleteink azonban mindenféle tévedésnek eshetnek áldozatul, ha zavaros ideákra alapozzuk őket. Az igazság garanciája az olyan ítéletekben rejlik benne, amelyeket kizárólag ’tiszta és elkülönített’ ideákra alapoztunk. Az ilyen ítéleteket Descartes evidenciáknak nevezte.