Hirdetés

A Descartes által hátrahagyott problémák

12 perc olvasás
A Descartes által hátrahagyott problémák

Descartes nem annak köszönheti óriási befolyását az újkori filozófiában, hogy az utána jövők igaznak fogadták el a nézeteit, hanem inkább annak, hogy elfogadták azt a módot, ahogy a filozófiai problémákat megfogalmazta. Ennek nyomán pedig, akarva, akaratlanul átvették a kartéziánus filozófia néhány szemléleti sajátosságát. Így például átvették azt a gondolatot, hogy metafizika feladata alapvetően annak tisztázása, hogy biztosítható-e, és ha igen, hogyan, az ismereteink és a valóság megfelelése. Az is Descartes hagyatékához tartozik, hogy az emberre úgy tekintünk, mint akinek számára a tudattartalmak közvetlenül hozzáférhetőek; aki tehát alapvetően azzal van tisztában, hogy milyen képzetei vannak a világról, nem pedig azzal, hogy milyen a világ. Descartes-nak kulcsfontosságú szerepe volt az újkori filozófia jellegzetes terminológiájának kialakításában is. Az általa kidolgozott idea-fogalom, bizonyos szempontból pedig az ideák felosztása is irányadó maradt a filozófusok számára a következő mintegy kétszáz évben.

Hirdetés


Érdemes tehát úgy is szemügyre venni Descartes filozófiáját, mint amely bizonyos problémákat hagy hátra, amelyek a későbbi filozófusok vitáit meghatározzák. Ezek részben abból fakadnak, hogy Descartes filozófiai megoldásai szinte azonnal vitatottá válnak, részben pedig abból, hogy bizonyos problémákat Descartes kifejezetten megoldatlanul hagyott. Három ilyen problémát veszünk majd szemügyre: az innát ideák problémáját, a pszichofizikai problémát és a szubsztancia-problémát.

A legfontosabb ezek közül talán az innát ideák problémája. Mint láttuk, Descartes arra jutott, hogy bizonyos ideáink létezéséről sem a tapasztalat, sem az emberi képzelőerő nem adhat számot: vannak innát ideáink is. Ezt kezdettől fogva elutasítással fogadta a filozófusok egy része. Ennek nyomán a Descartes utáni filozófia két rivális hagyományra bomlott. Azok, akik elfogadták az innát ideák létezését, a racionalizmus hagyományába épültek be, akik viszont elutasították, az empirizmus hagyományába. Egészen addig, amíg Kant kísérletet nem tett a két hagyomány szintetizálására (a 18. század végén), hogy aztán ennek nyomán újrafogalmazza az újkori filozófia problematikáját, az empirizmus és a racionalizmus szembenállása határozta meg az újkori filozófia fejlődését. Ennek a szembenállásnak a feltérképezésével foglalkozik majd a következő előadás.

Több szót érdemel a pszichofizikai probléma: a probléma feltárását egy kicsit messziről kell kezdenünk. Descartes metafizikája a világot úgy ábrázolja, mint amelyben alapvetően kétfajta szubsztancia van jelen. A szubsztancia a középkori metafizika egyik jellegzetes fogalma, amelynek az arisztotelészi filozófiába nyúlnak a gyökerei. (A szubsztancia az arisztotelészi ‘ouszia’ fogalmának latin fordításaként került bevezetésre a filozófiában.) Az egyszerűség kedvéért elég annyit leszögezni, hogy a dolgok általunk érzékelt tulajdonságai nyilvánvalóan nem állnak önmagukban: mindig kapcsolódnak valamihez, ami mintegy hordozza őket. Éppen ez a szubsztancia: az, ami a tulajdonságokat hordozza.

Mármost Descartes úgy gondolta, hogy a világban egyrészt anyagi, másrészt szellemi szubsztanciát találunk. Az előbbit kiterjedt dolognak (res esxtansa), az utóbbit gondolkodó dolognak (res cogitans) nevezte. Az elnevezés arra utal, hogy melyek ezeknek a szubsztanciáknak az ún. attribútumaik. Az attribútum egyfajta tulajdonság; a dolognak az a tulajdonsága, amelytől nem lehet megfosztani, mert az adott szubsztancia lényegét határozza meg. Az attribútum tehát ‘lényegmeghatározó tulajdonság,’ amely a szubsztancia definíciójában is szerepel. Alapvetően éppen abból jövünk rá, hogy a világban kétféle szubsztancia lelhető fel, mert két olyan tulajdonságot fedezhetünk fel, amelyek megváltoztathatatlan, ‘lényegadó’ adottságként kötődnek a dolgokhoz.

Hirdetés

A szellemi létezők képezik itt az egyszerűbb esetet. Amint azt a módszeres kétely alkalmazásánál is láttuk, a gondolkodás az a tulajdonság, illetve működésmód, amely együtt jár a tudat létezésével. Az ember, amikor gondolkodik, alapvetően szellemi szubsztanciaként ébred magára, amelynek lényegmeghatározó tulajdonsága (attribútuma) a gondolkodás. A szellem tehát ‘gondolkodó dolog.’

Lapozz a további részletekért

1 2 3

Címkék: Descartes


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!