Hirdetés

René Descartes

22 perc olvasás
René Descartes

Érdemes itt megállni egy pillanatra. A kétely első két fázisában Descartes a tapasztalati úton érzékelt dolgok tulajdonságaira és létezésére vonatkozó ismereteinkkel számolt le. Az ilyen az ismeretek azokban az ideákban testesülnek meg, amelyek az érzékszervek útján kerülnek a tudatunkba (idea adventitia). Ezek azok az ismeretek, amelyeket az újkori filozófiában jellemző módon tényigazságoknak neveztek. Descartes tehát azt mondja, hogy a tényigazságokkal kapcsolatos ismereteink nem állnak ellen a kétely rohamának. Ha tehát van bizonyosság, akkor az nem a külső dolgokra vonatkozó ismereteinkben rejlik, hanem valahol a saját tudatunk mélyén: a bizonyosságot a megismerő szubjektumon belül kell keresnünk.

Hirdetés

Ha a tényigazságokat el is kellett vetnünk, maradt az igazságoknak egy másik fajtája, amelyet a kétely még mindig nem érintett meg. Ezek az ún. észigazságok. Az észigazságok azok, amelyeket be lehet látni, illetve fel lehet fedezni mindenféle tapasztalás nélkül is. Az ilyen ismeretek jellegzetes példái a matematikai igazságok. Ezekre az igazságokra nem jelent veszélyt sem az érzékcsalódás-argumentum, sem az álom-argumentum: akár álmomban, akár ébren láttam be, biztos lehetek abban, hogy a háromszög belső szögeinek összege 180°. Ezeket az igazságokat veszi célba a módszeres kétely harmadik fázisa.

Elképzelhető, hogy létezik egy emberfeletti képességekkel rendelkező gonosz démon, amely képes beavatkozni a tudatfolyamatainkba. Lehet, hogy ez a gonosz démon űz tréfát velünk, amikor az észigazságokról gondolkodunk: igaznak láttatja velünk azt, ami téves. Például valahányszor a háromszög geometriai tulajdonságairól gondolkodunk, elhiteti velünk, hogy a háromszög belső szögeinek összege 180°, pedig valójában 200°. (Ez a ‘gonosz démon argumentum.’) Ha mindezt lehetségesnek fogadjuk el, akkor többé már az észigazságokban sem bízhatunk.

Descartes azt gondolta, hogy ezzel elértünk a kétely végpontjára. Kiiktattuk a tényigazságokat és az észigazságokat is. Vajon mi maradt ezután? Van egyáltalán olyan ideánk, amely a kételynek ezen a szintjén is érintetlen marad? Descartes szerint igen. Ez pedig nem más, mint az az idea, amelynek az a tartalma, hogy én magam (aki a módszeres kételyt végigviszem) létezem. Ez abból látható be, hogy mindvégig azzal operáltunk, hogy az ideáimmal kapcsolatban lehetek tévedésben. Ám ennek a tévedésnek van egy előfeltétele. Csak az tévedhet, aki gondolkodik (akinek vannak tudatfolyamatai). Gondolkodni pedig csak az tud, aki létezik. Ebből eljuthatok ahhoz a tételhez, hogy cogito ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok). Abban az ideába, amelynek ez a tartalma, nem lehet kételkedni.

Érdemes leszögezni, hogy ez a filozófiai tétel nem Descartes leleménye. Egy változatát már több mint ezer évvel korábban alkalmazta Ágoston (az ókori szkeptikusok ellen). O a következő formában fogalmazta meg: si enim fallor, sum (mivel tévedek, vagyok).

Hirdetés

Látjuk most már, hogy hol van az a pont, ahol a kétely bizonyosságba csap át. Az önbizonyosság képezi a megismerés bizonyosságának alapját. Descartes azonban nyilvánvalóan nem elégedhetett meg ezzel. Célja ugyanis nem annak megmutatása volt, hogy nem kételkedhetem a saját létezésemben, hanem az, hogy megbízhatok a tudomány eredményeiben. Ehhez pedig további gondolati lépésekre van szükség: hidat kell vernünk az önbizonyosság és a tudomány bizonyossága között.

Ezt a ‘hídverést’ Descartes csak két lépésben, egy közvetítő érv segítségével tudta elvégezni. Az első lépésben azt igyekezett megmutatni, hogy ha én létezem, akkor Istennek is muszáj léteznie. Ezt istenbizonyítékok kifejtésével igyekezett megoldani. Descartes többféleképpen is érvelt Isten létezése mellett, de két érvelés mutatja a legjobban álláspontjának jellegzetességeit. Az első ezek közül arra épít, hogy Isten ideája, amit felfedezek magamban, sajátos: egy tökéletes és végtelen lényre utal. Ez ezért vet fel kérdéseket, mert én magam, aki rendelkezem ezzel az ideával, tökéletlen és véges lény vagyok.

Hogyan jutott belém ez az idea? Tapasztalati úton aligha (nem lehet idea adventitia). Értelmesebb feltevésnek látszik, hogy talán én magam állítottam elő. Ez első ránézésre összefér Descartes felfogásával, hisz annak az is része, hogy bizonyos ideákat az elme maga állít elő (például így állítja elő a képzelet a ló és az ember ideájának összekapcsolásával a kentaur ideáját). Az efféle idea az idea fictitia. Descartes azonban biztos volt abban, hogy Isten ideája nem lehet idea fictitia. Az ilyen ideáknak ugyanis az elme működése a létesítő oka (azért léteznek, mert én megalkottam őket). Márpedig az okozat nem lehet tökéletesebb az oknál. Így pedig egy végtelen és tökéletes lény ideáját nem alkothatja meg egy véges és tökéletlen lény. Ebből az is következik, hogy Isten ideáját csakis egy végtelen és tökéletes lény alkothatta meg: maga Isten. Neki kellett elhelyeznie bennem ezt az ideát. Az a tény, hogy rendelkezem Isten ideájával, annak bizonyítékát jelenti, hogy Isten létezik.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!