René Descartes

Ennek az istenbizonyítéknak van egy fontos hozadéka Descartes filozófiáját illetően. Láttuk, hogy Isten ideája nem lehet sem idea adventitia, sem idea fictitia. Ennek az ideának tehát az ideák egy harmadik típusába kell tartoznia. Az olyan ideák közé, amelyekre nem a tapasztalás és nem is a kreatív képzelőerő révén teszünk szert. Mivel nem eredeztethetőek semmiből, amit az ember az élete során megismer vagy megalkot, ezeknek az ideáknak már a születéskor is benne kellett lenniük az elmében. Ezek tehát innát, azaz ‘velünk született’ ideák (idea innata). Látjuk majd, milyen nagy a jelentősége annak, hogy Descartes azt állította, vannak innát ideáink.

A másik istenérv, amire Descartes erősen épít, az ún. ontológiai istenérv (Kant óta használjuk rá ezt a kifejezést). Ebben az érvben is fontos szerepet játszik Isten tökéletessége, de némileg másként. A kiindulópontot az képezi, hogy átgondoljuk, mi is Isten fogalmának a tartalma. Mint láttuk, Isten egyik fogalmi jellemzője az, hogy tökéletes. Méghozzá minden vonatkozásban tökéletes: semmilyen vonatkozásban nem lehetne tökéletesebbé tenni. De mit jelent tökéletesnek lenni? Nos, a válasz alighanem az, hogy a tökéletesség abban áll, hogy az adott létező rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek valamit tökéletessé tesznek (‘tökéletesítenek’).

Az ilyen, tökéletessé tevő tulajdonságot nevezzükperfectio-nak. Ha Isten már nem is lehetne tökéletesebb, akkor ez azt jelenti, hogy rendelkezik az összes perfectio-val (tudás, jóság, szépség, stb.). Mármost az ontológiai istenérv szerint a létezés is az egyik perfectio. Ez úgy látható be, hogy elgondoljuk Istent egyrészt úgy, hogy a létezést kivéve minden tökéletességgel rendelkezik, másrészt pedig úgy, hogy nemcsak mindenféle tökéletességgel rendelkezik, de még létezik is. Ha ekkor feltesszük a kérdést, hogy melyik Istenfogalom foglalja magában teljesebb értelemben a tökéletességet (melyik ‘Isten tökéletesebb’), akkor azt kell válaszolnunk, hogy az, amelyik a létezést is magában foglalja. Vagy, másképpen fogalmazva, egy egyébként tökéletes, de nem létező Istent még lehetne tökéletesíteni: tökéletesebb lenne, ha létezne. Ebből az következik, hogy Isten fogalma magában foglalja a létezést. Ha képesek vagyunk Isten fogalmát elgondolni, akkor nem tagadhatjuk a létezését. Az a kijelentés, hogy „Isten nem létezik,” kifejezetten az istenfogalom sajátosságai miatt, önellentmondó.

Itt megint le kell szögezni, hogy Descartes ezt az érvet nem maga ötlötte ki. Jóval korábban, 1100 körül fejtette ki először Canterbury Anzelm. Itt tehát megint egy olyan érvről van szó, amelyet Descartes a keresztény filozófia hagyományából emelt ki, hogy aztán az újkori filozófia szolgálatába állítsa.

Ezzel sikerült megtennünk az első lépést az önbizonyosság és a tudományos bizonyosság áthidalása felé. Ez volt a nehezebbik lépés, mert a második már nem okoz különösebb gondot. Descartes azt gondolta, hogy ha biztosak lehetünk Isten létezésében, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy a tudományos ismeretekben nincs okunk kételkedni. Ennek az az oka, hogy Isten jó és igazságos. Isten jóságával pedig egész egyszerűen nem férne össze, hogy megtévesszen bennünket, vagy hogy tévedésben hagyjon bennünket a valóságra vonatkozó igazságok tekintetében. Ha Isten létezik, akkor ő maga garantálja, hogy ne tévedjek sem az észigazságok, sem a tényigazságok tekintetében.

Descartes, mint látjuk, igen sajátos megoldást adott a szkepticizmus problémájára. Egy olyan megoldást, amelyben a tudományos megismeréssel kapcsolatos bizonyosság és az Istennel kapcsolatos bizonyosság elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy aki nem biztos Isten létezésében, az a tudomány bizonyosságából is kirekeszti magát. Olyan elképzelésről van tehát szó, amely szerint a tudományos gondolkodásnak és a hitnek harmonikus kapcsolatban kell állniuk.

Még egy összefüggést itt okvetlenül ki kell bontanunk. Descartes azt mondja, hogy Isten létezése garantálja számunkra a megismerés bizonyosságát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ember tévedhetetlen. Isten ezt a garanciát csak annak a megismerésnek nyújtja, amely megfelel bizonyos módszertani feltételeknek. Az, aki szertelenül és hibásan gondolkodik a valóságról, minden további nélkül tévedésbe eshet. Melyek hát a tulajdonságai annak az ismeretnek, amelyben biztosak lehetünk?