Rene Descartes
Rene Descartes (latinosan: Renatus Des Cartes -innen a filozófiai irányzat neve: kartéziánus)
Descartes 1596-ban született La Haye-ban. Nyolc éves korától a IV.Henrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban tanult, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Kitûnõen megtanult latinul, s megismerhette a kor legújabb tudományos fölfedezéseit és nézeteit (pl. Galileinek a Föld forgásáról vallott elképzeléseit). Majd (1612 után) Poitiers-ba ment orvostudományt és jogot tanulni, s 1618-ban -atyai kívánságra- Hollandiába utazott, hogy a bredai katonai akadémián hadmérnöki képesítést szerezzen, majd bekapcsolódott a harmincéves háborúban. 1619-ben hosszú utazásra indult: járt Koppenhágában, Lengyelországon, Magyarországon, Ausztriában és Csehországban.
Télre egy Ulm melletti parasztházban szállásolta el magát, ahol idejét elmélkedéssel töltötte, s ahol három álom hatására egy „csodálatos tudomány alapjaira” bukkant. Részt vett a fehérhegyi ütközetben -a gyõztesek oldalán-, késõbb újabb utazásokra indult, míg végül 1625-1628 között Párizsban telepedett le. Itt egy tudós társaság megbecsült tagjaként tevékenykedett. (A társaság tagja volt többek közt T. Hobbes, P. Gassendi, A. Arnauld.) Az 1628-1649 közti idõszakot a szabad alkotói légkört biztosító Hollandiában töltötte, s azt csak Krisztina svéd királynõ meghívására hagyta el. A királynõ a tudósokat a hajnali órákban rendelte magához, mert ezt a napszakot tartotta elmélkedésre alkalmasnak, csakhogy Descartes gyermekkora óta -betegsége folytán- szenvedett a korai keléstõl (ezért engedélyezték neki a líceumban is a dél körüli felkelést). A filozófust annyira megviselték a hûvös hajnalok, hogy tüdõgyulladást kapott, amibe végül bele is halt.
Fõbb mûvei
Értekezés a módszerrõl (teljes cím: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszerérõl, 1637), Elmélkedések az elsõ filozófiáról (1641), A filozófia alapelvei (1644), A lélek szenvedélyeirõl (1649)
Filozófiájának kiindulópontja az volt, hogy az ismeretek (a különbözõ oktatási intézményekben tanítottak) nem feltétlen igazak:
„… tanulmányaimnak nincs más haszna, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat.” (Értekezés a módszerrõl I.)
Mivel a filozófiának a tudományok alapjául kell szolgálnia, ezért egy új típusú filozófiát kell kidolgozni, amely segít eligazodni a gyakorlati dolgainkban, és amely elméleti és módszertani vonatkozásokban is egységes. A filozófiának (melyet egy olyan fához hasonlított, amelynek gyökere a metafizika, törzse a fizika, koronája az etika, az alkalmazott mechanika és az orvostudomány) „az igazság megismerése elsõ okai szerint”.
Az új módszer alapja a módszeres kétely, a szkepszis, azaz minden ismeret kritériumaként négy feltételt támasztott, amelyet a következõ négy szabályban foglalt össze:
- csak világos és határozott (clare et distincte) ismeretek fogadhatók el igaznak. Ez az ész természetes igazsága (lumen naturale), azaz az ésszerû intuíció alapján körvonalazható.
- a tanulmányozás eredményessége érdekében a vizsgálódás során felmerülõ minden problémát bontsuk a legalapvetõbb összetevõkre. (A cél: a tudás kiinduló elemeinek felmutatása)
- A racionális megismerés során a legegyszerûbb, elemi dolgok felõl kell haladni az összetettebbek felé.
- Mindenütt teljes felsorolásra és általános áttekintésre kell törekedni. (Ez egyfajta teljes indukció, mely teljessé teszi a dedukciót, azaz a racionalista filozófia logikai módszere.)
Az 1.szabálynak megfelelõen Descartes igyekszik elõítéletektõl és paradigmáktól mentes igazságra mint kiindulópontra lelni, ezért kétségbe von minden eddigi ismeretet. De kételkedésének célja nem az ítéletek felfüggesztése (vö: antik szkeptikusok epokhé fogalma), nem az agnosztikus magatartás, hanem a kétségbevonhatatlan támpont -„arkhimédészi pont”- megtalálása.
A kételkedés szinte minden eddigi állításra kiterjed, kivéve a kételkedés tényét, s mivel aki kételkedik, az gondolkodik, s aki gondolkodik, az létezik is: Cogito ergo sum, azaz: Gondolkodom, tehát vagyok. Így Szent Ágostonhoz hasonlóan(si fallor, sum. azaz: Csalatkozom, tehát vagyok.) a csalóka érzékletek (empiria) helyett a szubjektum öntudatát, a gondolkodó Ént helyezi filozófiájának fundamentumává, s ezeket a racionalista filozófia alaptényezõjévé a ratiot, a gondolkodást teszi meg.
Ezt követõen Descartes olyan eszméket tételez fel, amelyek nem származhatnak a tapasztalatból és a képzeletbõl, hanem ezek „velünk született eszmék” -idea innatae-, ilyen a lét, az Isten, a szubsztancia fogalma. Azonban hogy elkerülje a tudat önmagába zárkózásának ( a szolipszizmusnak) a veszélyét, feltételezi és egyúttal bizonyítja is Isten létét, azét az Istenét, melyet maga a szubjektum nem tud önmaga képzeteként magalkotni, mivel Isten végtelen, a szubjektum pedig véges. Ezáltal a végesbõl, az okozatból az ontológiailag tökéletesebb okot, a végtelen, abszolút Istent mint velünk született eszmét mutatja ki. Ily módon a külvilág és az Én közti szakadékot is áthidalja.
A racionalizmusban a gondolkodó Énnek a középpontba állítása mellett Descartes a szubsztancia új szempontú feltüntetésével új távlatokat nyit, egyúttal több évtizedes vitákat inspirálva. A szubsztancia nála is mindentõl független, önálló entitást jelent, amely saját létezéséhez semmi más dologra sem szorul. (A szó eredeti értelmében ez csak Isten lehet, hiszen minden más az Õ alkotása.) A természet szubsztanciáit viszont megnyilvánulásuk alapján Descartes két csoportba osztja: A) res cogitans: (gondolkodó dolog): független a testtõl, oszthatatlan, nincs kiterjedése, benne egybeesik „a szellem, illetve a lélek, illetve az értelem, illetve az ész.” B) res extensa (kiterjedt dolog): a res cogitans ellentétpárja, kiterjedt, osztható, anyagi jellegû, jellemzõje az állandó változás -s ennélfogva a fejlõdés is. (A és B közös vonása, hogy mindkettõ örök, és az Istentõl származik.) A két szubsztancia között mechanikus kapcsolatot tételezett fel, az állatokat is mechanikus szerkezetnek tekintette. Az emberben viszont a két szubsztancia (a test és a lélek) ugyan szintén különbözik, de a tobozmirigy összekapcsolja a mûködésüket.
Descartes filozófiai hatása
A nevéhez fûzõdõ filozófiai rendszer, a kartézianizmus követõkre talált. Filozófiai folytatásnak tekinthetõk az okkazionalisták (A.Geulincx, N.Malebranche), J.O.De Lamettrie, Spinoza és Leibniz. Descartes filozófiáját bírálták az empiristák, valamint többek között Gassendi és Hobbes.