René Descartes

Ennek a meggyőződésnek a hátterében egy további fontos gondolati motívum húzódik meg. Descartes talán még Galileinél is határozottabban meg volt győződve arról, hogy a természet nyelve a matematika. Az a modellezés tehát, amiről az imént szó esett, nála magától értetődően matematikai modellezést jelent. Sőt, nála valójában arról van szó, hogy a tudományos megismerésben a tapasztalatnak csak másodlagos szerep jut. Mivel a matematikai törvényszerűségek egyszersmind a természet törvényszerűségei is, minden további nélkül lehetséges, hogy a természetről tudományos értékkel bíró igazságokat fedezzünk fel bármiféle megfigyeléstől, érzékeléstől, kísérletezéstől függetlenül. A tapasztalásra igazából csak azért van szüksége a tudósnak, mert az emberi értelem korlátozott: csak igen kevés dolgot képes felfogni a tapasztalattól függetlenül (tehát a priori).

Eddig azokat a mozzanatokat emeltük ki, amelyek Descartes-ot az újkori tudomány tipikus képviselőjévé teszik. Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy Descartes, sok más filozófussal ellentétben, egyáltalán nem állt ellenséges viszonyban azzal a katolikus iskolafilozófiával, amelynek felváltására egyébként ő maga is kísérletet tett. Egész életében hálával nyilatkozott azokról a jezsuita pap-tanárokról, akiknél annak idején tanult. Ennek fontos következménye, hogy Descartes bátran merített a keresztény filozófiai hagyományból. Átvett belőle fogalmakat (még ha át is értelmezte őket), és gyakran szinte változtatás nélkül emelt át filozófiai érveket (például egyes istenérveket).

Descartes abban is a kora újkori filozófiai gondolkodás tipikus reprezentánsának bizonyult, hogy ő is igen fontosnak tartotta a szkepticizmus elleni küzdelmet. Számára a kérdés abban a formában merült fel, hogy az általa pártolt, matematizált természettudomány vajon hogyan képes biztos ismereteket garantálni. Ennek megfelelően elsősorban az ismeretelméleti szkepszis (‘semmit sem tudhatunk biztosan’) problematikája izgatta, de azt is gondolta, hogy ha leszámolunk az ismeretelméleti kétellyel, az etikai szkepszis alapjait is felszámoljuk.

Descartes nem tartotta a szkepszist minden vonatkozásban romboló hatásúnak. A kételynek pozitív hozadéka is lehet: képes például megszabadítani bennünket az oktalan előítéletektől. A szkepticizmussal csak akkor van baj, ha túlzásba viszik, illetve ha a szkeptikus érvelést szertelenül alkalmazzák. Descartes, furcsa módon, éppenséggel a kétely gyakorlása útján igyekezett eljutni a bizonyossághoz. Ez a kétely azonban nem eltúlzott és nem szertelen, hanem éppenséggel módszeres: módszeres kétely. Descartes egyik alapvető meggyőződése volt, hogy a módszeresen alkalmazott kétely egy ponton átcsap bizonyosságba. Megmutatja, hogy mi az, amiben már nem lehet kételkedni; megmutatja, hogy miben állnak a megismerés bizonyosságának alapjai.

Annak, ahogy Descartes alkalmazza a módszeres kételyt, van egy fontos, a későbbi filozófiai fejlődésre nézve is meghatározó sajátossága. Descartes ugyanis azt vizsgálta, melyek azok az ideák, amelyekben biztosak lehetünk. Az idea az, amiből az ismeretek felépülnek: a tudattartalom elemi egysége; azok a képzetek, amelyekre a tudati folyamat felbontható. Descartes alapvető filozófiai problémája úgy is felfogható, mint amely arra vonatkozik, hogy az ideák megfelelően ábrázolják-e a valóságot. Van-e valami megbízható módja annak, hogy megteremtsük az ideák és a valóság megfelelését?

A kétely tehát itt az ideákat veszi célba. (Ez egyébként eléggé ésszerű, hiszen akkor tévedünk, ha valamiről hibás ‘képzeteink’ vannak.) A descartes-i módszeres kétely olyan eljárás, amelynek során a kételyt egészen a végső határig érvényesítjük. Minden ideát elvetünk, amelyben egyáltalán lehet kételkedni.

A módszeres kétely három fázisban bontakozik ki. Az első fázisban azzal nézünk szembe, hogy gyakran esünk áldozatul érzékcsalódásoknak (‘érzékcsalódás-argumentum’). Ennek az érvnek az alapján kétellyel illethetünk (és elvethetünk) minden olyan ismeretet, amely a tapasztalati úton megismert dolgok tulajdonságaira vonatkozik.

Az érzékcsalódás-argumentum azonban érintetlenül hagyja ismereteink több módozatát is. Így például azokat az ismereteket, amelyek a tapasztalati úton megismert dolgok létezésére vonatkoznak. Lehet, hogy rosszul látom vagy hallom a dolgokat, lehet, hogy minden tulajdonságukról téves képzeteim vannak, ám abban biztos lehetek, hogy amikor érzékelem őket, akkor ‘valamit’ érzékelek. Ezt a fajta ismeretet veszi célba a kétely második fázisa: az ‘álom-argumentum’ alkalmazása. Az érv arra épül, hogy amikor álmodom (vagy hallucinálok), valóságosként érzékelek olyan dolgokat is, amelyek nem léteznek. Ráadásul mindig csak utólag döbbenek rá, hogy egy adott élményt nem a valóságban, hanem csak álmomban éltem át. Éppen ezért nem lehetek teljesen biztos abban, hogy ebben a pillanatban nem álmodom-e éppen (nem vagyok-e illúziók játékának az áldozata). Ennek az érvnek a nyomása alatt fel kell adnom azt a meggyőződésemet, hogy a tapasztalataim tárgyai létező dolgok.