Racionalizmus

A racionalizmus többjelentésű fogalom. Jelent egyrészt egy olyan beállítódást, amely az ész ítélőszéke elé állítja a vélekedéseket, az erkölcsi beállítódásokat, a politikai intézményeket: az egész emberi világot. Mi azonban, mint jeleztük fentebb, szűkebb értelemben beszélünk racionalizmusról. Azt a filozófiai hagyományt értjük alatta, amely az empirizmussal szemben épült ki a 17-18. században, amely úgy tartja, ismereteinknek nem egyedüli forrása a tapasztalat, és a tételek bizonyításának sem az empirikus igazolás az egyedül elfogadható módja.

A filozófiatörténetben a racionalizmus kifejezést szűkebb értelemben olyan gondolkodók esetében használják, mint Descartes, Spinoza és Leibniz, szembeállítva a brit empirizmus képviselőivel, mint pl. Thomas Hobbes, John Locke és David Hume. Noha ezen címkék hagyományosan használatosak, újabban számos filozófiatörténész megkérdőjelezi helyességüket.

Háttér

A Felvilágosodás óta a racionalizmust a matematikai módszerek filozófiába történő bevezetésével azonosítják, ahogyan ez Descartes, Leibniz és Spinoza munkásságában látható.[1] Ezt kontinentális racionalizmusnak hívják, mert Európa kontinentális iskoláiban volt uralkodó irányzat, míg Britanniában az empirizmus.

A racionalizmust gyakran szembeállítják az empirizmussal. Tágabb értelemben ezek nem kizárólagos nézőpontok, hiszen egy filozófus lehet racionalista és empirista egyszerre.[4] Az empirista nézet szélsőséges értelmezése szerint minden ismeretünket tapasztalat útján szerezzük: vagy az öt érzékszerv útján, vagy olyan belső érzetek útján, mint a jutalom és a fájdalom. Vita tárgyát képezi az emberi tudás alapvető forrása és a vélt tudásunk megerősítéséhez megfelelő technikák megválasztása.

A racionalizmus bizonyos ágainak támogatói azzal érvelnek, hogy alapelvekből mint pl. a geometria axiómái kiindulva az ember deduktívan hozzájuthat az összes emberi tudáshoz. Ezen nézetet legtisztább formájában Baruch Spinoza és Gottfried Leibniz filozófusok képviselték, akik próbálkozásai a Descartes által felvetett episztemológiai és metafizikai problémák megoldására vezettek el a racionalizmus alapvető megközelítéséhez. Spinoza és Leibniz egyaránt megállapította, hogy elvben minden tudás, beleértve a tudomány ismereteit is elérhető pusztán az értelem révén, bár a gyakorlatban ez csak bizonyos területek, így a matematika terén valósulhat meg. Másrészt Leibniz elismerte, hogy cselekedeteink háromnegyedében pusztán empiristák vagyunk.[5] A racionalizmus a viselkedést a logika alapján jósolja meg, ill. magyarázza.

A racionalizmus története 

Szókratész idejében (kb. Kr. e. 470–399)

A racionalizmus gyökerei már a korai görög filozófiában körvonalazódtak, Szókratész ókori görög filozófus idejében már megvolt a bizalmatlanság az érzékekkel szemben, mivel a gondolkodás a dolgokat az érzékelt látszattól nagyban különböző, teljesen más fényben világítja meg. Szókratész szerint ahhoz, hogy az ember megérthesse a körülötte lévő világot, előbb önmagát kell megértenie a racionális gondolkodás révén. Szerinte a léleknek két része van: az irracionális rész, az érzelmek és a vágyak; ill. a racionális rész, ez az igazi énünk. A hétköznapok során az irracionális lélekrészt vágyai a fizikai testbe vonzzák és egyesül vele, ezért a világot csak fizikai érzékeinken keresztül fogjuk fel. A racionális lélekrész kívül esik tudatos ismereteink körén, de néha képeken, álmokon és egyéb módon kommunikál velünk.

A filozófus feladata, hogy – morális fejlődés révén – kivonja az irracionális lélekrészt kötöttségéből, majd azt a racionálissal újraegyesítve teljes emberré váljon. Így még fizikai testében realizálhatja magasabb spirituális lényegét. Az igazi racionalizmus tehát nem pusztán egy intellektuális folyamat, hanem az egyén érzékelésének megváltozása, ill. az ember minőségi változása.

Habár magától a gondolkodótól semmilyen írásos anyag nem maradt ránk, gondolatait elsősorban tanítványa, Platón illetve kortársaival folytatott párbeszédeiből ismerhetjük.

Platón idejében

Platón filozófiájában az addigi görög filozófia összes meghatározó eleme összpontosult. Tanítójának, Szókratésznek az érzékekkel szemben támasztott bizalmatlanságból fakadó racionalista eszméi, az ő idealisztikus filozófiájában érte el a korai tetőfokát, amelyen csak jóval később lépett túl. Platón egyben az ismerettan, más néven ismeretelmélet alapjait is lefektette, amely a tudományok megismerését és a tudás megszerzésének módjait határozza meg.