A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Korstílusok

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
7898
Nyomtasd
Dátum: 2013-07-09 Küldd tovább
  Letöltés

Korstílusok

A szöveg jellemzői nemcsak területenként, nyelvi rétegek szerint vagy az egyéni sajátosságok alapján különböznek, hanem koronként is. Vizsgálhatjuk a nyelvhasználat és a stílus változását az idő függvényében is, hiszen a nyelv folyamatosan változik, s természetesen változnak összes síkjai és szintjei is. A nyelvtörténet kutatja az egyes nyelvi szintek elemeinek koronkénti változását, ehhez felhasználja a nyelvemlékeket és a rendelkezésre álló egyéb forrásokat. A nyelv szerkezeti (morfológiai, szintaktikai) és jelentésbeli (szemantikai) síkjának megismerése viszonylag egyszerű a források segítségével, sokkal nehezebb viszont a nyelv hangzásának (fonetikai síkjának) alakulását jellemezni, hiszen “a szó elszáll…”. A nyelv stilisztikai síkja ugyancsak jellemző egy adott korszakra. Vannak korszakok, amelyekben “divat” hosszan, körülményesen fogalmazni, máskor pedig ennek éppen az ellenkezője, a tömör, rövid szövegszerkesztés az uralkodó.

A nyelvi stílus változásának igen sokféle oka lehet, de legfontosabb az életmód változása, a gazdasági fejlődéssel vagy társadalmi átalakulással együtt járó nyelvi fejlődés. Napjainkban az élettempó felgyorsulása a nyelvhasználatra is erősen rányomja a bélyegét: sajnos megállíthatatlannak tűnik a gyors, hadaró beszéd elterjedése, az idegen (elsősorban nemzetközi vándorszók és angol) szavak beszivárgása a nyelvbe stb.

Ha a stílusváltozás okait, annak folyamatát tanulmányozzuk, akkor diakrón módszerhez kell folyamodnunk; ha a már kialakult, egy-egy korszakra jellemző korstílusokat jellemezzük, akkor a szinkrón módszer lehet segítségünkre.

A korstílusok, stílustörténet elmélyültebb tanulmányozásához ajánljuk a következő szakirodalmat:
SZABÓ ZOLTÁN: Kis magyar stílustörténet. Budapest, 1986.
SZATHMÁRI ISTVÁN: Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. Budapest, 1995.
SZATHMÁRI ISTVÁN: Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Budapest, 1994. 69-92. l.

A nyelvnek azokat a stílusváltozatait, amelyek egy-egy művészeti korszak nyelvhasználatára jellemzőek, a szakirodalom korstílus, illetőleg stílusirányzat néven említi. Ebben a tágabb értelmében a stílus nemcsak a nyelvhasználatot jellemzi, hanem egy-egy korszak minden művészeti ágát áthatja, ezért a szépirodalom mellett például a festészetben, az építészetben, a zenében stb. is megfigyelhetjük a korstílusok jellemzőit. Az azonos stílust alkalmazó időszakokat stíluskorszakoknak nevezzük.
“A két meghatározás a nyelvi stílus szempontjából azt szemlélteti, hogy a stílus a korra jellemző (korstílus), de lehet a kortól függetlenül
 alkotói módszer is (stílusáramlat). Az egyik legjellemzőbb példája ennek, hogy a romantika mint korstílus a 19. század első felében uralkodó, de romantikus stílusban megírt művekkel napjainkban is bőven találkozhatunk, elsősorban a szórakoztató irodalomban.”

“Mivel a korstílus és a stílusirányzat közötti határ nem éles, ezért a stíluskorszakok száma és elnevezése a tankönyvekben egymástól némileg eltérhet. Az eltérések másik oka, hogy a világ különböző tájain (de még az európai országokban is) eltérő a művészetek fejlődése. Egy közkeletű séma szerint a stíluskorszakok a következő sorrendben követik egymást: román stílus, gótika, reneszánsz, barokk, klasszicizmus, romantika és realizmus. Egyes vélemények szerint a manierizmus, a rokokó, a preromantika és a szentimentalizmus is külön korstílus. Vannak, akik megkérdőjelezik a romantika korstílus voltát azon az alapon, hogy az építészetben alig jelentkezett. A realizmust követő stílusáramlatokat (naturalizmus, szimbolizmus, impresszionizmus, futurizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, dadaizmus, szecesszió stb.) stílusirányzatoknak nevezzük.”

“A világ népei különböző korokban léptek az irodalmi írásbeliség szintjére. Nyilvánvalóan lehet vizsgálni az ókori görög irodalom stílusának nyelvi kifejező eszközeit vagy a nyugat-európai népek kora középkori lovagi irodalmának nyelvezetét, s ez a stílus jellemző az adott korra. Magyar nyelvű irodalmi írásbeliségről viszont csak kb. 1200-tól beszélhetünk. A kezdeti időszak nyelvhasználatára a görög és latin nyelvű szövegek fordításából adódó idegenszerűség a jellemző, s csak a legtehetségesebb alkotók jutnak el a valóban magyar nyelvű műfordításokhoz, amelyekben a bonyolult, idegenszerű mondatszövéssel szemben megfigyelhető a korabeli élőbeszéd számos jellegzetessége. A legsikerültebb és legszebb stílusú fordítás az Érdy-kódex (1524-27), fordítója a Karthauzi Névtelen.”

 

A gótika és a reneszánsz

“A magyar kódexirodalom stílusát sokszínűsége mellett is egységesen gótikusnak nevezi SZABÓ ZOLTÁN. A mindent kifejteni, megmagyarázni akaró részletezés hasonlít a gótika szerkesztési technikájára: “Oh tündöklő szép piros rózsák, oh gyenyerűségös illatozó fejér liliomok és szeplő nélkül való violák, azaz szentséges és szeplő nélkül való lelkök [...]lássatok engömet tiviskhez [= tövisekhez] hasonlottat, és véssétök attü [=a ti] szívetökbe, hogy mely igön hamar és hertelen megfonnyad és elesik az verág kit itt ez velág elragad.” (Nagyszombati kódex) “ 

A gótikus stílus jellemző eleme a képes beszéd, mely gyakran érzelmi túlfűtöttséggel párosul. Ennek kifejezőeszközei a túlzások, választékos jelzők stb. A halmozás és az ismétlések ritmusossá teszik a prózai szöveget is. Ezt a gótikában gyakori módszert additív (az alkotóelemeket egymás mellé helyező) technikának nevezzük. A kódexek jellegzetes származékai a túlképzések (magasztosság, szorgalmatosság stb.), az alkotóelemek egymáshoz toldását nem korlátozza szigorú szerkesztési elv. A halmozódó képzők, jelzők, mondatformák úgy díszítik a stílust, mint a gótikus csúcsívek egymásra rakott ékei az épületeket.

 

A reneszánsz a művészetek minden területén újat hozott, természetesen a nyelvi stílus változásán is megfigyelhetők a reneszánsz vonásai. A szépirodalmi alkotásokra jellemző az antikvitás eszményeinek kötelező követése, az imitáció. Nemcsak a teljes szövegeket, hanem a kisebb nyelvi egységeket, a mondatszerkesztést is formai tökéletesség, arányosság, harmónia jellemzi. A szimmetrikus szerkesztés, a sokszor számszerű pontosság megnyugtató összhangot eredményez, és szoros kapcsolatban áll a természet tiszteletével és az emberközpontúsággal. A gondolati tartalom és a leíró részek elhelyezése a művön belül szintén arányos. Mindezt a zenei hatások összhangja egészíti ki.

 

Reneszánsz idézet

Az antik mitológia elemei kötelező kellékként, képelemként élnek tovább a reneszánsz szépirodalomban, a tudós költő eszményét a műveltségére utaló idézetek hivatottak hirdetni (“Fulgosius egy sasról írt ilyen csudát” - írja BALASSI BÁLINT). Az előírt kellékek miatt a reneszánsz mű többnyire nem tud egyéníteni, ehelyett eszményít, idealizál. Gyakoriak a bókoló, dicsérő szavak, a kulcsszóként viselkedő gyakori szóismétlések (Balassinál lelkem, violám, kín, kegyelem stb.)

Az antikvitást követő hagyományos elemek (műgond, választékosság) mellett a reneszánsz szerző stílusát kismértékben biblikus-zsoltáros, népies (élőbeszéd, esetenként trágár) és egyéni elemek gazdagítják.

Mitológiai elemek felhasználása:
“Az gigászok elveszének az özön vizében,
Azonképpen ti elvesztek az sok gyűlölségben…”
SZKHÁROSI HORVÁTH ANDRÁS

A műveltség fontosságának hangsúlyozásával találkozunk az alábbi reneszánsz szövegben:
“Az tündérországról bőséggel olvastam
Olasz krónikákból kit megfordítottam,
És az olvasóknak mulatságul adtam,
Magyar versek szerint énekben foglaltam.”
GERGEI ALBERT

A mitológiai elemekkel keveredő zsoltáros hangnemet szemlélteti alábbi példánk:
“Oltalmazzon erről Isten tégedet,
Ki még nem kóstoltad Venus játékát,
Nem érzetted Cupido mérges nyilát,
Addig őrizzed magad, míg meg nem lát.”
CEGEI NÉVTELEN

Műgond, választékosság, képszerűség, kulcsszók (ég, föld) ismétlése:
“Érccé válik fejed fölött az szép csillagos ég,
Vassá válik talpad alatt az a nagy jó zsíros föld,
Porharmatot, hamuesőt iszik az aszú föld,
Megrepedez, úgy panaszol reád az szomjú föld.”
SZKHÁROSI HORVÁTH ANDRÁS

Népies és egyéni vonások keverednek a következő szövegben.
“Vagyon nekem két tolvajom: az torkom, hasam,
Ezek fosztnak, hogy magamat ne ruházhassam,
Ezek vesztnek, hogy magamat ne jobbíthassam.
Soha semmit gyermekemre én nem gondolok,
Ez világon csak vándorlok, ahol szolgálok,
Kecske módra gyakran ganéjt tej után adok.
Morgó könyvet előrántok, mert Márton vagyok,
Az gazdával legelőször oly igen morgok,
Vendégével öszveveszek, ebül szolgálok.
Az lábomon nem állhatok, ha én köppentek,
Szemeimmel nem nézhetek, hanem pillogok,
Az nyelvemmel nem szólhatok, csak vesztegetek.
Részegesnek nem mondhattok, mert nem okádok,
De más napon mind napestig csak kovácsolok,
Kit azután én nagy sokszor ebül megbánok.”
HEGEDŰS MÁRTON

 

A mainierizmus és a barokk

A manierizmus a reneszánsz és a barokk közötti átmeneti stílus, amely ideáljaiban a reneszánszhoz, formai elemeit tekintve pedig a barokkhoz áll közelebb. A magyar irodalomban BALASSI BÁLINT késői verseiben (pl. a Célia-dalokban) és RIMAY JÁNOS költészetében találunk rá példát. Megszűnik a zárt, szabályos szerkezet, a tökéletes harmónia, fellazul a mondatszerkesztés merevsége, csökken a logika szerepe, gyakoribbak a szokatlan, merész képzettársításon alapuló képek, az egyéni jelzők, hasonlatok. Nincs meg benne viszont a barokkra oly nagyon jellemző lendület és látomásos kifejezésmód.

A reneszánszt követő, több mint egy évszázadig uralkodó stílusáramlat a barokk. Eleinte a manierizmussal párhuzamosan jelentkezik, késői szakasza pedig egybeesik a rokokó megjelenésével. A reneszánszban megismert nagy méreteket megtartja, de annak szilárdságát barokk lendületesség, mozgalmasság váltja fel a művészetek legkülönbözőbb ágaiban. A formai bravúr lényegesen hozzájárul a barokk kor eszméinek elterjedéséhez. Nyelvezete az agitatív célokból következően közérthető, de nem köznapi, hanem választékos, emelkedett.

A reneszánszban gyakori mitológiai elemek a barokkban puszta díszítőelemekké válnak, a felhasznált költői képek bonyolultak, látomásszerűek. A mondatok túldíszítettek, gyakori bennük a halmozás, ismétlés, részletezés, szerkezetük bonyolult, ritmikus körmondatokká szerveződnek, különösen a vallásos szónoklatokban, a retorikában. A barokk szerző kedveli az allegóriát, a nyelvi anyag erőteljes színezését, a túlzásokat, nagyításokat (hanghatások, felkiáltások, kihagyások, ellentétek, jelzők halmozása stb.). Jellemző képviselői PÁZMÁNY PÉTER, ZRÍNYI MIKLÓS, GYÖNGYÖSI ISTVÁN stb., különösen népies változatában gyakori a naturalista ábrázolási mód.

A reneszánsz költészet jellegzetes darabjával találkozhatunk alább:


“Mint szép liliomszál, / Ha félben-metszve áll, / Fejét földhöz bocsátja;
Coelia szép feje / Úgy áll lefüggesztve, / Mert vagyon nagy bánatja;
Drágalátos könyve / Hull, mint gyöngy, görögre, / Vagy mint tavasz harmatja.”
BALASSI BÁLINT

A barokk próza stiláris jegyeinek szemléltetésére kiváló példa PÁZMÁNY PÉTER itt következő szövegrészlete:


“A kik a halál képét leírták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismertetnék minnyájunk állapattya. Szem-nélkül írván a halált, azt példázták, hogy a halál méltóságra nem néz, személy-válogatás-nélkül pápát, császárt, ifiat, vént, szegényt, bóldogot egy-aránt elviszen. Fül-nélkül írván, ismértették, hogy senki könyörgését, supplicálását, sirását, rivását, elő nem vészi, a bölcsek okoskodásit, az ékesen-szóllók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti, senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették, hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap, senki kincsét és ajándékát bé nem vészi. Végezetre, kezében egy nagy kaszát vágolan írván és mellé illyen mondást függesztvén, Nemini parco, senkinek nem kedvezek, arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem noha eggyik magasabb másiknál, eggyik szeb másiknál, de egy-aránt mind levágja, egy rakásba hánnya, úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szeb vagy ifiab, erősseb vagy bölcseb, hanem egyenlő-képpen lekaszál, földhöz vér és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a hólt csontok-között megválogatható külömbsége nem marad az embereknek. Azért, Statutum est, végzésből ment-ki, változhatatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer minnyájan meghallyunk.”

A barokk költészet jellegzetességeit hordozza a következő vers:

“Boldog az az óra, melyben láthattalak,
Sok ohajtásimra ide várhattalak,
Ösméretlen szolgád kézen foghattalak,
Özvegy palástomon megszállíthattalak.
Mint fű kisüttetik déli verőfénytül,
Meghervad s elesik szokott zöldségétül,
Viszont nedvesülvén harmatok gyöngyétül,
Megéled s helyreáll lefüggedtségétül:
Úgy bágyadt szívem is hervadni indula,
S titkos ohajtással gyakorta jajdula,
De, mihént látálak, csuda mint újula,
Minden ekkori búm örömre fordula.”
 
GYÖNGYÖSI ISTVÁN

A következő versrészlet jellegzetes barokk alkotás.


“”Vígan várnak s rendet állnak
Kígyók, békák seregi;
S mint ama szép udvari nép,
Úgy fogadnak öregi.
Alig várják, hogy bézárják
A sírásók vermedet;
Hogy rághassák, s marconghassák
Gyengén hízlalt Testedet.”
NYÉKI VÖRÖS MÁTYÁS

 

A rokokó

A barokk késői, a miniatűr szépségekhez vonzódó változata a rokokó, de még a klasszicizmus költői (pl. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY) is írnak néha rokokó stílusban, olyannyira kedveltté válik a könnyedség, a játékos forma, a dallamos versforma, a csengő rímek alkalmazása. A rokokó költő szereti a finomkodó hangot, az apró képekből összeállított tájrajzot, amelyet a részletek aprólékos kidolgozásával állít elénk. Költői eszközei között gyakoriak a madár- és virágmotívumok, a színek (különösen a rózsaszín, fehér, piros, kék, kékezüst) éppúgy, mint a (mesterkélt, finomkodó) társalgási nyelvi fordulatok, anekdoták, pletykák, szójátékok. A mitológiai elemek díszítőelemekké válnak, s a különféle érzetek megjelenítésére szolgálnak. A barokk pátosszal szemben az intimitás jellemzi, a rokokó mozgalmasságának érzékeltetésére alkalmas az igék halmozása, az igeképzők kedvelése, a rövidebb mondatok használata. A magyar irodalomban összekapcsolódik a népiességgel, és előkészíti a nyelvújítók stílusújító munkáját is.

A rokokó jellemzőit figyelhetjük meg az alábbi szövegrészletben:


“A kéd szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem, édes néném, mért kíván kéd olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek. A meleg házban nem mesterség írni, a kéd leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor, reménlem, hogy másszor megjobbítja kéd magát. Itt mi nagy csendességben élünk, Isten tudja meddig, mert innét való elmenetelünk merre és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet; huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé, már afelé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az utat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkisebb sugárát sem láthatjuk megszabadulásunknak, és még csak a reménséget is ládában kell zárni.”
MIKES KELEMEN

Az alábbi jellegzetes rokokó versrészleten megfigyelhetjük a stílus jellemzőit:


“Bolond az ollyan
Az ki haszontalan
Tűr, mind eb az árnyékért,
Az hajó járásán
S kigyó nyoma után
S az bogarat követi:
Ezt nem gondoltam,
Még megpróbáltam,
Vagyok meséje
És szenvedője,
Mért kinlódtam ezekért?!”
AMADE LÁSZLÓ

 

A klasszicista stílus


A felvilágosodás korának klasszicista stílusát hűvös, emelkedett hangvétel, pátoszra való törekvés, választékos nyelvhasználat, gondos, arányos szerkesztés jellemzi. A klasszicista stílus elveit az ókori és a francia klasszicizmus eszményei határozzák meg. Az aprólékosan meghatározott normák szerint felépülő irodalmi művek stílusára, nyelvezetére is a “nemes egyszerűség és a nyugodt nagyság” (WINCKELMANN), azaz a mértéktartás, a világos fogalmazás, a stílus fegyelme jellemző. A klasszicista művész kerüli a felesleges díszítéseket, a homályos, a többértelmű fogalmazásmódot. Mindez nem a hétköznapi nyelvhasználattal összekapcsolódva jelentkezik, hanem egy nagyon is igényes, kényes ízléssel, műgonddal párosulva. Tiszta klasszicizmussal a mi irodalmunkban ritkábban találkozunk, többnyire más (pl. szentimentalista, romantikus) jellemvonásokkal együtt fordul elő.

A klasszicista stílusú művek képei tiszták, az alkotórészeket világosan meg lehet különböztetni. Jellegzetes költői képe a metonímia (ok-okozati vagy egyéb logikai kapcsolat), kedveli az antik elemeket, amelyek nem díszítőelemek, hanem életelvet jelenítenek meg. Kerüli a népnyelvi kifejezéseket, a hétköznapiságot, helyette a ritka, kellemes hangzású szavakat részesíti előnyben (pl. KAZINCZY FERENC). A mondat- és versszerkezet pontos, szilárd vázat alkot, a részletek arányos elrendezése harmonikus összhatást eredményez. A művészi arisztokratizmus gyakori velejárója a klasszikus időmértékes verselés is. A magyar szépirodalomban BARÓTI SZABÓ DÁVID, VIRÁG BENEDEK, CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY, BATSÁNYI JÁNOS, VERSEGHY FERENC, VITKOVICS MIHÁLY, SZEMERE PÁL, KÖLCSEY FERENC, FÁY ANDRÁS, BERZSENYI DÁNIEL egyes műveiben figyelhetjük meg a klasszicista stílus jellemzőit.

Az itt következő vers a klasszicista stílus jellemző jegyeit hordozza.


“Egy mezőben vígan ugráltak sok szarkák,
S a szajkó nézgélte, mely szép tarka-barkák.
Mely kevélyen rázzák félsinges farkukat,
Elébb-tovább rakják táncra-nőtt sarkukat!
Mely gyors sebességgel nyelveik peregnek,
Mikor örvendező kacajjal csevegnek.
Addig tekergette rájuk irigy szemét,
Hogy mellettek kezdte únni saját nemét.
Elhullt tollakat hát magára foldozta,
Fél rőfnyire ő is farkát kitoldozta.
E lopott köntösben, mihelyt felkészüle,
Egyszer hajnal előtt sergökbe repüle.
Ott még kevélyebben farkát billegteti,
Szarka-módra lábát furcsán illegteti,
Hol repdes, hol tölti az időt sétálva,
Régi pajtásira néz vissza utálva,
De hogy a többekkel elkezdett cseregni,
Lapos nyelve késett, nem tudott peregni,
Amelyből a szarkák nemét megismerték,
S mérges csípések közt nyájukból kiverték.
E szemtelen szajkót követik,
Kik nemzetök s nyelvök rútabbért megvetik.
Sok magyar nemestől magyar szót bár hallj ma,
Szégyenl így beszélni e franc s német majma.
Magyar táncot bálban nem kell tőle várni,
Majom ő, német s franc kontradánszt fog járni.
Plundrán cserélte el jeles köntöseit,
Mindenképp gyalázza nagylelkű őseit.
Mint pillékké válnak a selyembogarok:
Úgy lassan más néppé lesznek a magyarok.
A nagyok elkezdték: közel az ideje,
Hogy e híres népnek lesz csak a hűlt helye.”
PÉCZELI JÓZSEF

 

A szentimentalista stílus és a biedermaier

A szentimentalista stílus a klasszicizmus kísérő jelensége, a felvilágosodás kezdetétől ható stílustendencia. ÁNYOS PÁL, DAYKA GÁBOR és KÁRMÁN JÓZSEF műveiben uralkodóvá vált, de CSOKONAI verseiben éppúgy rábukkanhatunk, mint BERZSENYI, KÖLCSEY vagy FAZEKAS MIHÁLY költészetében. A szentimentalizmus későbbi nemesi változatát képviseli KISFALUDY SÁNDOR (Himfy, regék) és EÖTVÖS JÓZSEF (Karthauzi).
A klasszicizmus szabályosságával, egyetemességével szemben a szentimentalizmust az egyéniesség jellemzi, amely előkészíti a romantika egyéniségkultuszát. Az egyéniség befelé fordulása eredményezi az érzelmesség elburjánzását, az irracionalitás elterjedését. Nyelvezetére éppen emiatt jellemző az egyes szám első személy használata (én-regények, levél- és naplóforma) és a lélekábrázolás összekapcsolása tájleírással. A szomorú vagy éppen tragikus alaphangulatú művek stílusát a visszafogottság, a tompítás, a finom, halk hatáskeltés jellemzi. Ehhez járul az elvont jelentésű szavak kedvelése, s ez a mű jelentését is homályossá, sejtelmessé változtathatja. Gyakoriak a természeti jelenségeket megszemélyesítő képek, amelyek vagy erősítik a lélekállapot bemutatását, vagy éppen ellenkezőleg, tompítják annak erejét.


Az érzelmek fokozott szerepének megfelelően lazulnak a klasszicizmus által megkövetelt formák, gyakorivá válnak a halmozások, felsorolások, ismétlések. A mondatfajták közül a szentimentalista stílus kedveli az érzelmeket kifejező felkiáltó, óhajtó és kérdő mondatokat, valamint a megszólításokat. A változatos szerkezeti elemek, a laza mondatszerkesztés zenei lehetőségek forrásává válik, s ezt a halk zeneiséget ugyancsak érzelmek, hangulatok megjelenítésére használja a művész. Megváltozik a szóhasználat is: a klasszicizmus fennkölt, ünnepélyes, választékos szavaival szemben a szentimentalizmus kedveli az egyéni, új szóalkotást, a régi vagy éppen népies szavak aktivizálását, irodalmivá emelését, s ezzel az emberábrázolást teszi gazdagabbá.

A következő szövegrészlet a szentimentalista stílus jegyeinek szemléltetésére szolgál:


“Nyughatatlanság volt az éj, mely ezt az estvét követte. Összeszorította szívemet barátném tanítása. Vágyódásaimnak sok érthetetlen mozgását láttam felébredni. Sok homályos érzéseimet egyszerre, mint a semmiből előmbe toppanni… Sok álmaimból összeszövött kép lebegett előttem, melynek valóságos mását az emberek fiai között még nem találtam, mely szívem rejtekébe volt edzve, és melyet csak halkkal érzettem és magamnak csak vakon tudtam kifesteni… A reggel ébren lepett meg… A keskeny és magános völgy lakosa, mikor a hegynek, mely lakhelyét keríti, tetejére legelőször felhág, látja a térséget, mely lábai alatt elnyúlik, a messzeség homályába beborított egy nagy véghetetlenség és zűrzavar nyíl meg előtte, néz, lát, de semmit meg nem különböztet: – Így vagyok én most!”
KÁRMÁN JÓZSEF

Az 1830-as években a szentimentalizmus érzelmessége, túlzásai fokozatosan egyszerűsödnek, s az irodalomban a képzőművészeti biedermeier irányzatának megfelelő egyszerű, családias szórakoztató stílus érvényesül. A magyar szépirodalomban elsősorban a divatlapokban és az ún. almanachokban jelennek meg ilyen stílusú művek. A legtöbb író csak néhány biedermeier jellegű művet ír, munkássága más stílusirányzathoz kapcsolódik. A szórakoztatás és az egyszerűség igényéhez jól illenek a korabeli irodalmi népiesség eszközei. Vannak költők, akik tájnyelvi elemekkel gazdagítják műveiket (pl. GVADÁNYI JÓZSEF), mások népdalformában mondják el mondanivalójukat (pl. KISFALUDY KÁROLY). A biedermeier stílust leginkább talán BAJZA JÓZSEF műveiben figyelhetjük meg.

Nyelvi-stilisztikai szempontból a biedermeier stílusát a keresettség és finomkodás, a korszakra jellemző divatszók (a korra jellemző sajátos jelképek), jellegzetes szóösszetételek (pl. láng- vagy báj- előtaggal), ritka, különleges hangulatú képzők (pl.éldel) vagy az elvont jelentésű szavak (pl. bájkellem, éldelet, andalodás) éppen úgy jellemzik, mint a népies formák alkalmazása. Az egyszerűség hatását nemcsak a népies elemek, hanem az egyszerű, szabályos, dallamos verselés kedvelése is kiváltja.

A biedermeier stílust leginkább Bajza József műveiben figyelhetjük meg: 


“Vedd a gyűrűt, ifjú, vedd,
S véle vissza lángszíved, mely tisztán ége
Mint a hajnal fényessége.
Öld meg hű szerelmedet,
Más birandja eskümet;
Oltárhoz más fog vezetni,
Légy boldog, tanulj feledni.
A jövendő bájvilág
Gyász lett s néma pusztaság;
Nincs oly csillag a nagy égen,
Mely egy súgárt adna nékem.”

 

A romantikus stílus


A romantikus stílus a magyar irodalomban az egyik legismertebb és leghatásosabb korstílus. Uralja a XIX. század első felét, de hat a század második felében is. KÖLCSEY FERENC, PETŐFI SÁNDOR és VÖRÖSMARTY MIHÁLY műveiben éppúgy találkozhatunk a romantika jellemzőivel, mint JÓKAI MÓR, VAJDA JÁNOS, MADÁCH IMRE vagy ARANY JÁNOS írásaiban. Jellegzetes vonásai alapján azt mondhatjuk, hogy felhasználja az előző stílusirányzatok eredményeit, és mintegy szintézist alkot belőlük. A barokk monumentalitásának nyomai a víziószerű képekben fedezhetők fel, a hangulatok és érzelmek, idill és indulatok eluralkodásának előzményei a szentimentalizmusban érhetők tetten. A romantika melankolikus irányzata a szentimentalizmusra és a biedermeierre vezethető vissza. A romantikus művekben megjelenő mitikus alakok utalnak az antikvitásra (reneszánsz és klasszicista elemekre), de a víziószerű képek elemeivé válnak.

A romantikus stílus kedvelt nyelvi-stilisztikai eszközei hasonlóképpen ismerősek az előző korstílusokból vagy stílusirányzatokból. Fontosnak tartja a festőiséget (fény- és árnyékhatások, ellentétek, tájelemek ábrázolásának összekapcsolása a jellemzéssel) és a zenei hatáskeltést, a megszemélyesítéseket, metaforákat, szinesztéziákat, az expresszív szóhasználatot (gyakran egyedi szóalkotással) s az ezzel járó mozgalmasságot, amelyet a verbális stílus alkalmazása is elősegít.
Kialakul egy sajátos jelrendszer a természeti képek és a lélekrajz, a hangulatábrázolás területén, amely napjainkig megmaradt, s amelyet átvett a filmművészet is (pl. ha esik az eső, biztosan szomorú valaki, ha tavasz van, boldog jelenet következik, de ha mégsem, akkor ez éppen a feszültségkeltés eszköze vagy előre jelzi az eseményeket).

A barokk és klasszicista többszörösen összetett mondatok a romantikus stílusban az érzelmektől vezérelt tirádákká alakulnak. Az expresszivitáshoz a különféle mondatformák (kérdő, felkiáltó, felszólító, óhajtó, megszakított és hiányos mondatok) váltogatása is hozzájárul.

A romantikus stílus változatosságát fokozza a múlt, a történelem iránti érdeklődés, és ezzel kapcsolatban a történelmi regényekben megjelenő archaizálás, valamint a népköltészet iránti érdeklődés, s ennek megfelelően a szépirodalomban a népies, illetőleg tájnyelvi elemek, verselési formák alkalmazása. Mindehhez hozzájárulhat az egzotikus tájak ábrázolásával, a fantasztikus történetekkel összefüggő idegen elemek felhasználása is. A romantika sejtelmessége, az érzelmek drámaiságának kifejezése jellegzetes műfajok kedvelésében nyilvánul meg (pl. ballada).

Az egyik legjellemzőbb víziószerű költői kép VÖRÖSMARTY MIHÁLY Előszó című költeményéből való:


“A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.”

Expresszív (kifejező, a hétköznapi beszédtől eltérő) szóhasználatra, halmozásra és ellentétre találhatunk számos példát a következő MADÁCH IMRE-idézetben.

“Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
Csak e mindig megifjuló, örökké
Szépnek látása ne zavarna folyvást.
Úgy fázom idegenszerű körében,
Mely a mezetlent is szemérmetessé,
A bűnt nemessé és a végzetet
Magasztossá teszi rózsáival
S az egyszerűség csókos ajkival. -
Mért késik oly soká az én világom,
A torzalak, a kétes rémület,
Hogy elriassza e káprázatot,
Mely küzdelemben a már-már bukó
Embert mindannyiszor fölkelti újra.
De majd meglátjuk, hogyha a halál
Borzalma eljő hozzánk nemsokára,
Unalmas árnyjátéktoknak vajon
Nem lesz-e akkor itt végső határa.”

A tájábrázolásnak önmagán túlmutató jelentése van JÓKAI MÓR Minden poklokon keresztül című regényében.


“A szaracénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt különb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, akinek az odúját a medve ostromolja. De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odújától? A Thábor hegye mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai síkság közepette: ősidőktől fogva hírhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. … Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természet alkotta vár: lépcsőről lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fennsíkjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenként kell megvívni helepolisokkal, falaikat törni ércfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra.”

A romantika népies vonásai figyelhetők meg ARANY JÁNOS költeményében:


“Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?”

 

A realizmus és a naturalizmus


A realizmus mint stílusirányzat a romantikával közel egy időben, annak ellenhatásaként jelenik meg az irodalomban, s kisebb változtatásokkal hat napjainkban is felváltva a századelő avantgárd irányzatainak zűrzavarát. A realista stílus tárgyilagos, sokszor hűvös és eszköztelen. Képeinek forrása nem a képzelet, hanem a mindennapi élet. Alapelveiből következik, hogy szóhasználatában kerüli az expresszív kifejezéseket, az egyszerű, hétköznapi beszédre emlékeztető, természetes nyelvi formákat és költői eszközöket igyekszik alkalmazni. A nagy magyar realisták más stílusirányzatokhoz is kötődnek: a romantikához (pl. PETŐFI SÁNDOR, ARANY JÁNOS, MIKSZÁTH KÁLMÁN), a naturalizmushoz (pl. MÓRICZ ZSIGMOND) vagy éppen bizonyos avantgárd stílusokat próbálnak ki (KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, ADY ENDRE, JÓZSEF ATTILA stb.). Egyesek a tárgyias intellektuális stílus (ILLYÉS GYULA, NAGY LAJOS, NÉMETH LÁSZLÓ stb.), mások a népiesség (a népi írók, valamint TAMÁSI ÁRON, NYIRŐ JÓZSEF, VERES PÉTER stb.) elemeivel gazdagítják realista stílusú műveiket.

A realista stílus jellegzetességeit figyelhetjük meg NAGY LAJOSKiskunhalom című szociográfiájának következő részletében.

“Fleischerné lefeküdt egyet aludni. Egy-két átkozott makacs léggyel küszködött egy ideig, azután belefáradt a harcba, és elszenderült. Néha ugyan még föl-fölriadt, a konyha felől beáradó kísérteties csöndre, mely ilyenkor úgy zuhant az idegeire, mint leejtett s eltört edények csörömpölése, mert hisz az a gonosz odakünn már megint nem dolgozik! De nem volt ereje, hogy fölkeljen az ágyból, s megnézze Julist, Julis ezt tudta, és csakugyan nem dolgozott.”

 

Nagy Lajos: Kiskunhalom

A naturalista stílus a realista módszer túlzó változatának tekinthető. Dokumentáló szándék, nyers, sötét, durva elemek, az argóra jellemző és tájnyelvi elemek gyakori előfordulása jellemzi. Az ábrázolási hűségből következően sokféle nyelvi réteg elemeit felhasználja, emiatt nyelvezete változatosabb, érzékletesebb, képekben gazdagabb, mint a realizmusé. A magyar irodalomban MÓRICZ ZSIGMOND, CSÁTH GÉZA, BRÓDY SÁNDOR, THÚRY ZOLTÁN és több más századvégi novellista egyes alkotásaiban találkozhatunk a naturalista stílus jellegzetességeivel. Mint korhoz nem kötődő ábrázolási módszer a naturalista ábrázolási mód előfordul egyes barokk szerzők műveiben éppen úgy, mint napjaink szépirodalmában.

A naturalista stílus jellegzetes jegyeire bukkanhatunk az alábbi szövegrészletben:


“Egyetlenegyszer jött rendőr, sose piszkálták őket, csak ez kekeckedett velük. Ki tudja, honnan bújt elő, mert Ondris csak azt látta, hogy fölírja a jónépet. Egyedül ő maradt a csőben, a többiek idejében elhúzták a csíkot. Benn ült a vason, amikor észrevette, hogy mi a helyzet. Megrémült, és úgy belevágta magát a mélybe, hogy mindkét könyökéről lejött a máz. Jó húsz métert ment víz alatt, de nem ért túl rajta, éppen előtte bukkant föl. Érezte, hogy valami nincs rendben, mert a keze mintha elzsibbadt volna. Amíg kikászálódott, a lehorzsolt bőr és hús helyén sírni kezdtek az erek, s bő patakokban folytak végig a karján. Különös, először meg se nyikkant a seb, tán egy perc is beletelt, míg megindult a vér. Az egyenruhás megsajnálta, azt mondta néki, hogy ha nem rohan haza, fenéken billenti. Hetekig nem merte megmozdítani a karját, úgy összeszáradt a hatalmas heg.”
SARUSI MIHÁLY

 

Szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió

A szecesszió egyike a századforduló hatásos stílusirányzatainak, amely a többihez hasonló módon keveredik, kereszteződik a kor többi stílusáramlatával. A képzőművészetekből az irodalomra átterjedő szecesszió magával hozza a hagyománytiszteletet (neogótika, neoklasszicizmus, neoromantika), a díszítő jelleget, a távoli vidékek egzotikus művészetének tiszteletét (pl. a háromsoros japán haiku versforma átvételét). A kor jellegzetesen dekadens életérzése a költészetben, a “menekülés”, legkülönfélébb nyelvi-stilisztikai ábrázolásában jelenik meg. Ennek eszköze a dekorativitás, a stílus hangulati telítettsége (álomszerűség, illúzió, szorongás, melankólia, nosztalgia, idill, tiltakozás stb.), a díszítő jelzők és egyéb dekorációs elemek halmozása, a forma elsődlegessége a tartalommal szemben, a mondat- és szövegszerkesztés fontossága, a nyelvi megformáláshoz kapcsolódó zeneiség (pl. alliteráció). Kedvelt stíluseszköz a művészetek szakszókincsének felhasználása a szépirodalomban, gyakran különleges hangsúllyal, szimbolikus értelemben (pl. az “Élet szimfóniája” ADY ENDRE Sóhajtás a hajnalban című versében). A természetábrázolás a szecesszióban elveszíti üdeségét, mesterkéltté, díszletszerűvé válik (pl. üvegház, akvárium). A szecesszió jellegzetességei között megtalálhatók a korábbi dekoratív stílusirányzatok (gótika, rokokó, biedermeier) elemei éppúgy, mint a századforduló szimbolizmusának, impresszionizmusának bizonyos eszközei.

A szecesszió stílusirányzatát szemlélteti Bródy Sándor, Az ezüst kecske című regényéből való részlet: “Beléptek a fehér szobába, ahol egy karosszékben álmodott egy fehér lélek …A nagy szoba mindenfelé – de mind fehér alapszínű – függönyök és mozgatható falak segedelmével búvóhelyekre, fülkékre, intimus, kéjes – és oly tiszta – nyugvóhelyekre volt osztva. Az egyik sarokban fehér faráccsal körülvett szép kert … Fehér viola nyílott benne … A szoba bágyadt, ragyogó, szomorú és diadalmas fehérségében a selymek, régi és új szövetek, az aranyozott fehér bútorok, állatszőrök, csipkék és virágok egy alapszínében az asszony volt a legfehérebb.”

A realizmus és a naturalizmus objektivizmusával, tárgyiasságra törekvésével szemben a romantika és a biedermeier szubjektivitását folytatja és alakítja át a 20. század elejének egyik legjelentősebb stílusirányzata, a szimbolizmus. A szimbolista stílust a szimbólumok, sőt szimbólumrendszerek alkalmazása jellemzi, zeneiségre, festőiségre is törekszik, kedveli az expresszív szavakat, kifejezéseket, az ismétléseket és általában a formai gazdagságot. Minden felhasznált nyelvi eszköz a szimbólumok hatását növeli. A modern szépirodalomban gyakori a merész képzettársításokat eredményező szimbólumok alkalmazása, de néhány költő teljes életművét uralják a szimbólumok, szimbólumrendszerek (pl. KOMJÁTHY JENŐ, ADY ENDRE). A szimbólum megváltoztatja a mű egyéb rétegeinek jelentését is, látomássá nőhet, amely a reális szemlélet számára a szimbólumban megjelenített merész, hangulati-érzéki képet hitelessé teszi. A szimbólumok alkalmazása a költészetben együtt jár az újszerű szóalkotással, szókapcsolatokkal, valamint a verszene felfokozásával. 

A DY ENDRE
Vízió a lápon című versének részletén megfigyelhetitek a szimbolista stílus jellemzőit:


“Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémít.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép fényes reggelem,
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.
Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.
Vagyok fény-ember ködbe bújva,
Vagyok veszteglő akarat,
Vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad,
Ködomlasztó reggelre várva,
Várván, jön-e a virradat.”
 

A nyugatosok egyik kedvelt stílusirányzata az impresszionista stílus. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ és TÓTH ÁRPÁD verseire, GOZSDU ELEK, KRÚDY GYULA, KAFFKA MARGIT és AMBRUS ZOLTÁN prózájára jellemző leginkább, de szinte a korszak minden költőjére hatott ez az irányzat. Az impresszionista költő számára legfontosabb a pillanatnyi benyomások ábrázolása, ezért “nincs ideje” a nyelv szabályos szerkezeteinek alkalmazására. Mondattöredékekkel, az igék mellőzésével, a nominális stílus gyakori felhasználásával, ugyanakkor színekben pompázó képekkel, különösen a szinesztézia eluralkodásával, halmozással, kimunkált versformákkal, finom zeneiséggel fejti ki mondanivalóját. De van olyan is, aki a sajátos szerepű értelmezők használatát tartja különösen feltűnőnek az impresszionista stílusban.

Az impresszionista stílust mutatja be az alábbi vers: 


“Kékek az alkonyi lombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék
 hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.”
BABITS MIHÁLY

A nyelvi-stilisztikai eszközök hozzájárulnak ahhoz, hogy az impresszionista művész közvetíthesse közönségéhez a tapasztalt, érzékszerveik által befogadott észleleteket, hangulatokat. Éppen a különböző érzékterületek összekapcsolódásának eredményeképpen válik kedveltté a szinesztézia, mint költői kép. Színek, fények, hangok, illatok kapcsolódnak össze a legváltozatosabb képzettársítások során eredeti, érzékletes képekké.

 

Az avantgárd stílusirányzatok


A 20. század elején az előző három stílussal párhuzamosan fejlődtek ki a különféle
avantgárd stílusirányzatok. Alkotóikat a mindenek feletti újító szándék vezette, ezért sok bennük a szélsőséges vonás. Az avantgárd nézetek és alkotói módszerek ritkán jelentkeznek tisztán. A magyar szépirodalomban viszonylag kis szerep jut a futurizmusnak, a dadának és a konstruktivizmusnak, a nagyobb hatású expresszionizmus és szürrealizmus is csak gazdagítja az egyéni stílus kialakítását nagy költőink alkotásaiban (pl. SZABÓ LŐRINC, ILLYÉS GYULA, JÓZSEF ATTILA, RADNÓTI MIKLÓS versei). Minden avantgárd irányzatra jellemző, hogy a kép szerepe megnő, sok esetben egyeduralkodóvá válik, gyakori a belső monológ, az idősíkváltás. Ebben a formabontó költészetben sok a szabad vers, a műfaji stílusok keverednek egymással (pl. lírai próza, tárgyias líra). A leghatásosabb avantgárd stíluseszközök fokozatosan beépülnek az alapvetően realista 20. századi művekbe, s változatosabbá teszik kifejezési lehetőségeiket. Az avantgárd módszerekkel erőteljesebben élő mai költészetet neoavantgárdnak nevezzük.

A futurista stílus a magyar irodalomban szórványosan jelentkezik, elsősorban a Tett című folyóirat néhány lírikusánál (KOMJÁTH ALADÁR, GYÖRGY MÁTYÁS, LENGYEL JÓZSEF). A futuristák az élet lényegének a mozgást, a legnagyobb élménynek a sebességet tartották. Innen ered náluk a dinamizmus és az egyidejűség (szimultaneizmus) követelménye. Szétrombolják a mondatszerkezetet, eluralkodik verseikben a nominális stílus, eltörlik a központozást, hiányoznak a kötőszók, a szövegszerkezetben gyakori a megszakítás (három pont). A hagyományos forma felbomlásával függ össze a képversek és a plakátversek kultusza is. A mozgalmasságot a főnevek halmozásával, szokatlan hangutánzószókkal érik el. A képeket szabadon egymás mellé helyezett szavak alkotják, emiatt a művek sokféleképpen értelmezhetők. 

KASSÁK LAJOS
Az angyal átröpült című versében megfigyelhetjük a futurista stílus jó néhány jellemzőjét:


“az erdőn túl még látni amint a világ vörös ködbe oldódik
s a legszelídebb kutyák pávatollal
hátuljukban a hold felé repülnek
semmi kétség ez a tizenkettedik óra
ra ra ra ó ra ra ó
kempeler úr meggyújtotta a csillagokat
a hadirokkantak becsukták a boltot
s mi hárman egypár szalmapapucsban átsétálunk a meghasadt hegyeken.”
 

 

A dada nem aratott igazi sikert Magyarországon. Legismertebb alkotása, BARTA SÁNDOR Mese a trombitakezű diákról című írása szerepel a dadaizmus nemzetközi bibliográfiájában.

Az expresszionizmus a magyar avantgárd legerősebb stílusirányzata. Merít a szecesszió és a szimbolizmus eszköztárából. Képviselői az elképzelhető legnagyobb nyelvi energiával akarnak hatni, merész és egyéni képzettársításon alapuló képeik középpontjában elsősorban a külvilág (természet és technika) és az ember kapcsolata áll. A nyelvtani formabontás tipikus esetei: a tárgyatlan igék tárgyas használata és a szokatlan igekötős igék alkotása. Hatásnövelő szerepe van a legkülönfélébb eszközökkel megjelenített túlzásoknak, nagyításoknak. Az expresszionista stílus (igestílus) uralkodó szófaja az ige, amely az indulatokat közvetlenül és nagy erővel fejezi ki. Az ige stílusértékét fokozza, ha bővítménye is szokatlan. A költő a szokásostól eltérően szerkeszti mondatait, ezzel is érzékeltetve izgatottságát, lelkesültségét. Az élmény nyers és hatásos kivetítése érdekében teljes stilisztikai szabadságot hirdet, ezért sokszor alkalmaz merészen egyéni stíluselemeket és stilisztikai formákat, gazdag jelentéstartalmú szavakat, erős hanghatásokat, indulatszókat, hangutánzó és hangulatfestő szavakat. Tipikusnak tekinthetők KASSÁK LAJOS és SZABÓ DEZSŐ expresszionista ihletettségű művei, de erősen hatott ez a stílus JÓZSEF ATTILA, SZABÓ LŐRINC és ILLYÉS GYULA költészetére is. A 20. századi felgyorsult élettempóhoz igazodó expresszionista költészetre leginkább a mozgalmasság, a dinamizmus és a formai korlátok ledöntése jellemző.

Az expresszionista szövegek jellegzetességeit hordozza az alábbi részlet: “A nap ugyanaz, a föld ugyanaz, mit zokognak hát a vonagló mezők? Milyen nagy keresés tántorog a megüresedett természetben? Miért nem vidám lobogó a kiserkedő élet, mért hegedül sírást kifeszült életén a tavaszi sugár? Mintha megbomlana a rögök példás rendje, mintha habba tolulna a merev föld, s fiatal, szép hullák dagálya csapna ki a gyökerek alul. Ők ezekért a gyökerekért mentek messzire halni, ez a nagy szerelem, ez az egyetlen ígéret s hiába született parancs. És mintha az új széna friss szaga egy elbiggyedt ajak lágy sírása lett volna. A távoli nagy hegyek, ahol lobogó hajú erdők daloltak, a növekvő kalászok fejei, az elterült zöld vetemények, a máz-szagú fák: az embert építő anyagok belehajoltak életébe, s elsírták vágyukat az erős, a munkás szép férfi után. Olyanok voltak a nagy üres mezők, mint egy egyetemes tetemrehívás, mint egy kiürült ház, ahol meggyilkoltak valakit. Nehéz vád és meggyengült panasz csordult fel a dolgok ajakára.” 
SZABÓ DEZSŐ

A szürrealista stílus közvetlen előzménye a szimbolizmus. Kulcsszava a dadaista eredetű automatizmus, azaz az alkotás spontán (ösztönös, közvetlen) módja. A realitáson túli álomvilágot szokatlan, merész képekkel jeleníti meg. A tudatalatti előhívására az egyéni képek mellett szokatlan szavak és szókapcsolatok, sajátos szóösszetételek, jelzők szolgálnak. A formai elemek a gyakran montázstechnikával összeálló képeknek vannak alárendelve. Huszadik századi költőink szinte kivétel nélkül kísérleteztek ezzel a stílusirányzattal. Az avantgárd irányzatok közül az expresszionizmus mellett a szürrealizmus hatása napjainkig érezhető.

A mai magyar költészetből vett példa érzékelteti a szürrealista stílus jellemzőit:

“Nézz tükörbe és szólj ha mersz
fordítsd el hisz léttelen jajong
képednek torza testedben a torzó
forgolódj a nézés álomtalan almán
nyald le a foncsort egyél üveget
A léttelenből dobd fel a képed
a tükrök itt torzan egymásbafutnak
magaddal szemben s háttal állsz
pompeji polgár nézz a tükörbe
lebegtessed átlátszó (sz)árnyadat”
VÁSÁRHELYI GÉZA

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A kiegyezéshez vezető út és a kiegyezés

1. A neoabszolutizmus korszaka (1850-59: Bach korszak, Schwarzenberg – centralizáció;...

Close