A hidegháború története (1947-1991)

A „kis hidegháború” (1979-1985)

Leonyid Brezsnyev [képen] 1964-es hatalomra   kerülésével új szovjet doktrina lépett érvénybe. Brezsnyev részint   szorosabbra fogta a kapcsolatokat a Kelet-európai országokkal   –fenntartotta a belügyeikbe való beavatkozás jogát – másrészt az USA   –val tárgyalásos kapcsolatokat akart kialakítani.   A szovjetek tárgyalásos magatartását Nixon kedvezően fogadta. Ennek  eredménye  lett a SALT-1 megállapodás, mely 1972  tavaszán korlátozta a két nagyhatalom interkontinentális rakétáinak  számát. Ugyancsak az enyhülés jele lett a Helsinki  csúcstalálkozó 1975  nyarán, ahol döntöttek a Európában  állomásozó szovjet csapatok  számának csökkentéséről, az emberi jogok  tiszteletben tartásáról és a  határok sérthetetlenségéről. Nixon bukása  után (Watergate-botrány)  1974-ben azonban újra az elhidegülés időszaka  következett, mivel a  Szovjetunió kihasználva az 1973-as arab izraeli  háború nyomán kialakult  és az USA gazdaságát sújtó nemzetközi  olajválságot aktív ideológiai  terjeszkedésbe kezdett a harmadik világ  gyarmati sorból kiváló  országaiban (pl. Angola). Ezen területeken a  marxista gerillákat kezdte  támogatni, és megkezdte az SS-20 -as  közép-hatótávolságú,  atom-tengeralattjárókról is indítható rakétáinak  gyártását. Mindezek  mellett 1978 tavaszán az afganisztáni kommunisták  támogatása ürügyén  elkészült a déli szomszéd területeire történő bevonulás haditerve. Ez volt az afganisztáni szovjet intervenció, mely 1979 december 25 -én vette kezdetét. Ugyancsak az elhidegülést erősítette az 1979-80as iráni válság.   Irán a hidegháborúban stratégiai jelentőséggel bírt, földrajzi  helyzete  miatt. Így amikor az Amerika barát perzsa sah elmenekült az  országból  és iszlám erők vették kézbe a hatalmat, az USA a beavatkozás  mellett  döntött. Diplomatáinak katonai kiszabadítása azonban kudarcba  fulladt,  így nagy presztízsveszteséget szenvedett a Szovjetunió előtt. Ugyan 1979-ben még megszületett a SALT-2 megállapodás, melyet már James Carter írt alá, de az USA a szovjet   terjeszkedésre már előkészítette válaszát és megkezdte a Pershing II –es   rakéták Nyugat-Európába telepítését, és bojkottálták az 1980-as   moszkvai olimpiát.

Fellángolt a hidegháború, és ebben a   helyzetben az új amerikai elnök Ronald Reagan a Szovjetuniót a gonosz   birodalmának nevezte. A fegyverkezési korlátozás programja leállt, így a   START tárgyalások (stratégiai fegyverek csökkentése)   is megrekedtek. Közben az USA is terjeszkedésbe kezdett és a világ   szinte minden pontján beavatkozott: 1982-ben Nicaraguában, 1983-ban   Grenadában, és 1989-ben Panamában. Mindenhol érdekeit védte, és a   jobboldali kommunista ellenes rendszereket, diktátorokat támogatta.

Reagan 1984-ben adott utasítás a   csillagháborús program beindítására, mely a világűrbe telepített   rakétaelhárítást célozva, hárította volna el egy esetleges szovjet   támadás veszélyét. A Szovjetunió ekkor már olyan súlyos belső gazdasági   gondokkal küzdött, hogy gyakorlatilag elvesztette a fegyverkezési   versenyt, és az amerikaiak csillagháborús programjára már nem tudott   választ adni.

A hidegháború vége (1985-1991)

Az USA és a Szovjetunió közti kapcsolatokban a fordulópontot az  1985-ös év hozta meg, ugyanis 1985 március 11 –én a szovjet  pártfőtitkári székbe a korábbi idős  kommunista vezetők – Andropov, majd  Csernyenkó – helyére, az alig 54  éves, energikus Mihail Gorbacsov került. Az új orosz vezető belpolitikájában meghirdette a kommunista párt és állam gazdaságának megreformálását, bevezette a glasznoszty („nyíltság”), a peresztrojka („átalakítás”), és az uszkorenyije (a gazdasági fejlődés „gyorsítása”) programját. (Bevezetésük: az SZKP   XXVII. kongresszusán, 1986 februárjában). A változások nyomán 1986-tól a  Szovjetunióban lehetővé vált a földmagántulajdon, a vállalati  önigazgatás, és a szabadabb sajtó. A pártfőtitkár az új programoktól  modernizációt remélt, azt gondolta kialakítható lesz egy nyugattal   versenyképes, egységes Szovjetunió, melyben továbbra is megőrizhető a   komunista párt elsősége. A pártfőtitkár tervei ugyan kezdetben   működőképesnek tűntek, ám idővel kiderült: pártjának kiváltságai éppúgy   el fognak veszni, mint maga a Szovjetunió. Az új szovjet vezető  újraindította a kis hidegháborúban elakadt leszerelési tárgyalásokat, és  javaslatot tett a csúcstalálkozók rendszerének kialakítására. Az első genfi majd rejkjaviki csúcstalálkozók még  konkrét  eredményeket ugyan nem hoztak, de a tárgyalási szándék már  mindkét  oldalon kialakult. Később 1987-ben a washingtoni  csúcstalálkozón már  megszületett az első igazi leszerelési  megállapodás.     A Szovjetunió 857 db, az USA 429 db közép-hatótávolságú rakéta   leszerelését vállalta. Miközben megindult a hagyományos fegyverek   csökkentéséről is a tárgyalás (Stockholm-1986; Bécs-1989)   Kelet-Európában és azon belül is elsőként Lengyelországban és   Németországban megkezdődött a rendszerváltás. Berlinben a néptömegek   1989-ben ledöntötték a hidegháború jelképét a berlini falat, és   Lengyelországban Lech Walesa ugyancsak 1989 nyarán elérte az első szabad   választások kiírását. Kulcsfontosságú volt az 1989 december 2-3 -án Máltán  megtartott Bush-Gorbacsov csúcstalálkozó,  melyen Gorbacsov  egyértelműen kijelentette, nem fogja gátolni a  Kelet-európai országokban  az átalakulás és a Szovjetuniótól való  elszakadás törekvéseit. Ezzel  hivatalosan is megtörténhetett a  rendszerváltás Kelet-Európában,  elhárult a szovjet katonai beavatkozás  és az ebből esetlegesen kialakuló  világháborús helyzet veszélye. A  Szovjetunió beletörődött a Varsói  Szerződés szétesésébe, mely  hivatalosan 1991 február 25-én következett  be. Így a máltai  csúcstalálkozó után 1990-ben Csehszlovákiától  Bulgáriáig minden  Kelet-európai államban megrendezhették az első szabad  választásokat.