Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – II. rész

A tétel első része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – I. rész

A HELLÉNISZTIKUS KOR

Nagy Sándor halála (i. e. 323) után, az i. e. IV. század végén, amikor minden arra mutatott, hogy a görög művészetet a vulgaritás és a modorosság keríti hatalmába, kétszáz éves fejlődés vette kezdetét. Ebben a korban is bebizonyosodott, hogy a görögség rendkívüli művészi adottságokkal rendelkezett. Elveszett a szabadság, megrendült az ősi istenekbe vetett hit; a témák egyre emberközpontúbbakká váltak. De nem számított a tárgy szerénysége, mert számos alkotó művészi módon tudta ábrázolni a legjelentéktelenebb, sőt, a torzjelenségeket is. És mivel a korszakot a fényűzés jellemezte, a társadalmi és politikai hanyatlás végső soron kedvezett a művészetnek. Nagy Sándor hódításaival a görög világ hatalmasra tágult. Ázsia és Egyiptom népei, amelyek addig a hellénizmusnak csak félénk beszivárgásaival találkozhattak, átvették a görög ízlést, rendkívül változatossá téve a korstílust. Az új központok, Alexandria, Antiokheia, Pergamon a maguk jellegzetességeivel gazdagították a művészeti összképet.

Kezdetben a korszakot alexandriainak nevezték, mert úgy gondolták, hogy a görög művészet és kultúra elsősorban Alexandriában, az új afrikai fővárosban fejlődött tovább. A ma előnyben részesített, általánosabb elnevezés (hellénizmus) igazságot szolgáltat az ázsiai népeknek, amelyek talán még Alexandriánál is inkább hozzájárultak a görög művészet utolsó korszakának fejlődéséhez. A Nagy Sándor utáni görög történelmet és művészetet tehát hellénisztikusnak mondjuk, és így megkülönböztetjük a megelőző századok hellén, tehát egyszerűen görög időszakától.

A hellénisztikus művészet Egyiptomban, mégpedig elsősorban Alexandriában is kialakult; több művészeti központ volt Kis-Ázsiában és a környező szigeteken (Pergamon, Rhodosz, Antiokheia); létezett egy itáliai hellénisztikus művészet, amelynek jelentős szerepe volt a római művészet kialakulásában; és végül magában a görög anyaországban is beszélhetünk hellénisztikus művészetről. Athén sem maradhatott érzéketlen az irányzattal szemben, annál is inkább, mert az új uralkodók, Nagy Sándor utódjai, szívükön viselték a város sorsát, és kincseiket Ázsiából Athénba küldték. Jellemző, hogy a jeruzsálemi templom egyik leple a Parthenónba került, és Antiokhosz Epiphanész Szíriából adott újabb lendületet az athéni Zeusz-templom, az Olümpieion építésének, amely egyébként még az i. e. VI. században, jóval a perzsa háborúk előtt elkezdődött. A hatalmas épület most sem készült el, de magas korinthoszi oszlopai ugyanúgy lenyűgözték a római kor utazóját, mint a mai látogatót. Vitruvius hüpaithrális típusú templomként említi: e szerint a kettős oszlopsorral körülvett cella mennyezetének fedetlen nyílásán át kapott megvilágítást. Később Hadrianus császár szorgalmazta építését, de teljesen ekkor sem sikerült befejezni. Athén tekintélyének példái azok a fogadalmi tárgyak is, amelyeket Pergamon királya, Attalosz küldött az Akropolisz számára. A római Appius Claudius Pulcher az Athén melletti Eleuszisz szentélyében építtetett belső propülaiát. Ennek előkerült néhány háromszög alakú, griffekkel és kunkorodó akantuszlevelekkel díszített oszlopfője.

Ebből a korból való egy athéni kis nyolcszögű épület, a Szelek Tornya, amely vízióra (klepszüdra) és napóra (gnómon) elhelyezésére szolgálhatott, s a rómaiak által épített piactér szélén áll. A bájos kis építmény neve arra a nyolc reliefre utal, amely egy-egy szél megszemélyesített ábrázolásával frízt alkotva húzódik az épület felső részén.

Hála a bőkezű támogatóknak, e korban nemcsak Athénban és a hozzá tartozó területeken, hanem egész Görögországban nagy számban folytak monumentális építkezések. Az olümpiai szent hely jelentősen megváltozott, amikor fölépült benne a kör alakú Philippeion és az Ékhó, a Visszhang Csarnok, benne Nagy Sándor hadvezéreinek szobraival. A vallásos jámborság fő színtere ekkoriban Délosz szigetének ősi szent helye volt. A szigeten az athéni Francia Intézet régészei végeztek ásatásokat, amelyek során sikerült feltárniuk a szentély körül kialakult hellénisztikus várost. A lakosság vegyes összetételű volt: külön negyedben éltek az itáliaiak, és másutt a keletiek. A város elrendezése – a terep adottságait figyelembe vevő, kisebb módosításoktól eltekintve – Hippodamosz urbanisztikai elveit követte, leegyszerűsített formában.