Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – II. rész

A hellénisztikus Kis-Ázsia túlságosan kedvelte a pompát, és hajlott a gigantikus méretek alkalmazására. Ugyanez a méretbeli nagyság jellemzi szobrászatát, amely ugyanakkor képtelen az i. e. V-IV. század folyamán kialakult típusok továbbfejlesztésére. Figyelembe kell venni azonban, hogy a hellénisztikus kor művészetének megítéléséhez többségében csak viszonylag kisebb jelentőségű városok – így Magnészia és Priéné – szolgáltatnak bővebb adatokat. Nagy Sándor hadvezéreinek fővárosaiból semmit sem ismerünk, pedig ezek lehettek a művészeti tevékenység igazi központjai.

A Mezopotámiában, az egykori Babilóniától északra, Kelet és Nyugat metszőpontján felépült Szeleukeia például nagyon alkalmas hely lehetett új típusok kialakítására. Antiokheiának, a szíriai királyság fővárosának jelentős művészeti szerepéről van némi fogalmunk, hiszen még a római korban is a világ harmadik városának tartották, Róma és Alexandria után. A szíriai fővárosban nagy hatású iskola alakulhatott ki, amely talán meghatározta a bizánci művészet kezdeteit is. Ténylegesen azonban nagyon keveset tudunk a város elrendezéséről vagy fontosabb épületeiről. Még ennél is sajnálatosabb, hogy alig ismerjük Alexandriát, hiszen itt, a kifinomult szellemi életet élő udvar körül, a mai fővárosokra emlékeztető központ alakult ki, amelyben ugyanúgy otthonra talált a vallás és a tudomány, mint a művészet.

Irodalmi források révén vannak adataink az alexandriai Muszeionról és annak híres könyvtáráról, valamint a királyi palotáról, amely a városnak csaknem egynegyedét alkotta, és ahol Theokritosz állítása szerint pompás állami ünnepségeket rendeztek: A Nílus deltájának nedves talaja egyetlen jelentős romot sem őrzött meg, az ásatások pedig csaknem lehetetlenek Alexandriában, mivel a modern település a régi városközpont fölé épült. A város elrendezéséről a szövegek annyit árulnak el, hogy Deinokratész tervei alapján épült hosszú négyszög alaprajzú volt, és egymást derékszögben keresztező utcák hálózták be.

Az egyetlen számunkra jól ismert hellénisztikus főváros Pergamon, a kis-ázsiai makedón államközpontok legkisebbike. A berlini múzeum kezdeményezésére feltárt település fontos adatokat szolgáltatott a kor építészetéről és szobrászatáról. Pergamon azonban Alexandriához vagy Antiokheiához hasonlítva kicsinyített főváros volt. Házai egy meredek lejtésű hegy lábához települtek, monumentális középületei a színház, a bazilika, a könyvtár, egy nagyméretű oltár és a templomok) teraszokra épültek. A hegytetőt két azonos jellegű királyi palota foglalta el, amelyek közül az újabb valamivel nagyobb volt. A pergamoni királyi paloták alaprajza nem sokban különbözik az egyszerű lakóházakétól. Az oszlopos belső udvar azonban itt jóval nagyobb, és valamennyi helyiség ide nyílik. A királyi paloták természetesen nem tükrözik szükségszerűen az antiokheiai vagy az alexandriai uralkodók hatalmas lakosztályainak felépítését. Annyit mégis érdemes megfigyelni, hogy a belső udvaros elrendezés jellemző rájuk, s a legfontosabb helyiség a triclinium, az étkező- és fogadóterem. Valószínű viszont, hogy a Kelet határán épült Szeleukeia palotáinak hellénisztikus lakosztályai inkább az asszírok régi palotáira vagy a perzsa apadanákra (nagyméretű oszlopcsarnokokra) hasonlítottak.

A görög formák fejlődése a hellénisztikus kor folyamán inkább nyomon követhető a szobrászatban, mint az építészetben. A korábbi típusok realistábbak, egyénibbek lettek. E fejlődés tipikus példája a Szamothrakéi Niké, amelyet egy győztes tengeri csata emlékére az i. e. II. század elején állítottak. Az istennő egy hajó orrán áll. (Előrenyújtott jobb kezét az újabb ásatások hozták napvilágra.) Előredűlő teste szembeszáll a széllel, amely a ruha redőit korbácsolja. A művész arra törekedett, hogy kifejezze a nehézkedés, a súrlódás jelenségét, és azt, hogyan befolyásolja ezek hatását a változó irányú és erősségű szél.

A minden részletében finom, a szó szoros értelmében repülő, önnön lendületével a győztesek hajóit is előrehajtó Niké azoknak az archaikus görög győzelemistennőknek a közvetett leszármazottja, akik csak úgy tudtak “repülni”, ha letérdeltek. A szobrászok az új fizikai ismereteknek köszönhetően módosították tehát a hagyományos típusokat. Ugyanakkor tovább élt Athén ősi művészeti centruma is, és a nagy remekművekről készült másolatok, dekoratív márvány- és bronzszobrok mint értékes exportcikkek keltek útra. 1907-ben a tuniszi partoknál, Mahdia közelében találtak a tenger fenekén egy szobrokkal megrakott athéni hajót. Rakománya elárulja, milyen szobrokat reprodukáltak legszívesebben az athéni mesterek.