Az őskor művészete – I. rész

A lausseli „Vénusz”A lausseli „Vénusz”, v. más néven az ún. „bölényszarvat tartó Vénusz”. Kb. 44cm magas, s valamikor okkerrel volt befestve, dús idomú, akárcsak az őskori ábrázolások egyéb nőalakjai.

A rézkor művészetének elegendő 4 cm : ez azt az időszakot öleli fel, amely a réz felhasználásának kezdeteitől az ember első holdutazásáig telt el. Mindezek alapján az a művészet, amelyről ismereteink vannak, aránylag késői jelenség. Az újabb leletek szerint a Baringo-medencében talált előemberi zápfog kora 10 millió év körüli, azaz skálánkon tőlünk kb. 100 méterre van. A kenyapithecus állkapcsát, amelyet L. S. B. Leakey két megmunkált, világos használati nyomokat mutató marokkővel együtt talált, 20 millió évesre becsülik, ami a skálán 200 méterrel azonos! Az őskori barlangfestészet 20 centimétert felölelő időtartama tehát az emberiség egész kultúrtörténetének csupán egy ezredrészét teszi ki.

Felmerül azonban a kérdés, hogy mit értsünk művészeten. Az ember hajdanán csak a kovakőből készült szerszámot ismerte, amit egy másik kőhöz ütögetve pattintott megfelelő alakúra. Ez a megmunkálás éles vagy hegyes tárgyat eredményezett. A szerszám készítője, lett légyen az australopithecus vagy pithecanthropus, a kovát választotta, mert e kő természetes tulajdonságai lehetővé tették a kívánt szerszámforma kialakítását. Ez a választás bizonyos intelligenciát feltételez, továbbá formaérzéket, sőt némi művészi adottságot is. A kézművesség eleinte meglepő lassúsággal fejlődik. Ennek oka a tapasztalatok átadásának nehézkessége volt. Az emberi élet három-négy évtizedre korlátozódott, a népsűrűség elenyészően alacsony volt. Mennyi felfedezés, mennyi új technika veszett el újra meg újra azért, mert nem tudták továbbadni! Csak néhány szerszámforma terjedt el, ám ezek sajátságos módon az egész világon. A franciaországi Somme-folyó melletti Abbeville lelőhelyről elnevezett ún. abbeville-i műveltség korában egy tudatosan kiválasztott szerszámtípus volt az uralkodó, a mindkét oldalán megmunkált, 15-20 cm hosszú, két szélén éllel ellátott ék. A markolat durva, az éleket erőteljes, változó irányú kőütésekkel alakították ki, meghagyva cikcakkos formáját. Ez az eszköz a legkülönbözőbb célokra alkalmas, univerzális szerszám. Alakja szimmetrikus, tömege kiegyensúlyozott. Az i. e. 150 000. év táján a „kétoldalas” eszköz „mandulává” alakul, ez lesz a Saint-Acheulről, az ugyancsak a Sommce-folyó mellett fekvő Amiens elővárosáról elnevezett acheuli műveltség fő szerszámformája. Kisebb, lapos és a jobb fogás érdekében a markolatnál valamivel vastagabb ez az eszköz. A teljesen egyenletesre alakított élek megmunkálása tökéletes, amit csont vagy fa verőszerszámmal végzett apró ütésekkel értek el. Az acheuli kor szép „mandulája” kifejezetten áramvonalas, használati tulajdonságai kiválóak.

Négy példa az őskori szakócákra, kétélűek, a hegyük durván megmunkált. A két alsó finomabban van megmunkálva, s az acheuli kőipar jegyeit mutatja. Oldaléleik egyenesebbek, formájuk tetszetős mandulaforma (valószínűleg sok apró ütéssel pattintották).

Ilyen formai tökély esetén hajlamosak vagyunk művészetről beszélni. Ha kezünkbe veszünk egy „mandulát”, érezzük a kézművesmunka rendkívüli pontosságát, az eszköz használhatóságát. A harmonikus forma és a funkcionalitásjellemző – Délkelet-Ázsia kivételével – az egész őskori művészeti világra, habár ennek a kornak az embere csak ritkán alkotott olyan szép és hasznos eszközt, mint az acheuli műveltség „mandulája” – talán csak az újkőkorszak pattintott és csiszolt baltáját állíthatnánk mellé. Ezek a szerszámok alighanem annak a hosszú útnak egy szakaszát jelentik, amelyet a művészet tett meg a kezdetektől a festett, vésett vagy rajzolt barlangképekig.

Az i. e. 50 000 körüli időkben a Neander-völgyi embernek tökéletes élességű, kovakőből készült kaparói és pengéi voltak. Olyan szerszámok ezek, amelyeknek technikai tökélye művészi formák létrehozásához vezetett, s kivitelezésük a művésszé lett kézműves alkotásban lelt örömét jelzi.

A művészet első formái fölött könnyen átsiklunk : hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a festészetet és a szobrászatot tekintsük művészetnek. Mielőtt azonban az ember maga képet tudott volna alkotni, előbb a természet képeit kellett megértenie. A képalkotás kezdetei valahol a Neander-völgyben rejtőznek. A liguriai Toirano barlangjában az agyagban lábnyomokat, ujjal rajzolt jeleket és emberi karmolás nyomokat fedeztek fel, amelyek a barlangi medve karmának nyomát utánozták. A toiranói lelet tükrözi, hogy a Neander-völgyi ember szemében egy állat alakú kő az állat titokzatos képévé válik, ezért agyaggolyókkal dobálja meg. Innen eljutni odáig, hogy egy szarvra, mancsra vagy orra emlékeztető természeti forma késztetésére maga készítse el az állat képét, csak egy lépés – amelyhez azonban alighanem 20 000 vagy 30 000 évre volt szükség. Az idegenforgalom előtt megnyitott barlangokban a vezető haranglábnak vagy minaretnek elnevezett sztalagmitokat mutogat a látogatóknak. A 30 000 évvel ezelőtt élt vadász a zsírlámpákkal csak gyéren megvilágított barlangok mélyén ezekben – egészen természetes módon – a létét biztosító állatokat látta. Pech de 1’Azéban (Dordogne) a Neander-völgyi korszakból származó leletek között okkerral megfestett botok voltak. Ez arra utal, hogy létezett testfestés vagy mulandó anyagokra készült festés.