Szophoklész: Antigoné részletes elemzés

Antigoné, a dráma főszereplője, tragikus hős, az emberi átlagon felülemelkedő jellem. Bukása ellentmondásos érzéseket kelt: az értékpusztulás megrendítő s az emberi nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki.

Kreón bukása

Nem az erkölcsi-emberi nagyság, hanem a korlátlan hatalom birtoklása teszi Kreónt Antigoné félelmetes ellenfelévé. Trónbeszédét hallva, uralkodási elveivel, céljaival még egyet is lehet érteni: a város üdvét mindenek elé helyezi, s a rend, a nyugalom, a törvényesség helyreállítása a célja. Első rendelete azonban már bizalmatlanságot ébreszt, gyanakvást kelt. Nem csupán azért, mert a temetés megtagadása szemben áll az isteni törvényekkel, hanem elsősorban azért, mert ez semmiképpen sem szolgálhatja a város érdekeit.

Elvei és tettei között egyre mélyül a szakadék. A félelem elnémítja – Antigoné és Haimón kivételével – ellenfelei hangját; sértett hiúsága, gátlástalan önzése egyre mélyebbre taszítja bűnei és elhagyatottsága örvényébe. A drámai küzdelem során a város érdekei már fel sem merülnek gondolataiban, csak saját tekintélyének őrzése, féltése, megmentése tölti be egész szívét és agyát. Nem hallgat fia kérlelésére, sértegeti Teiresziászt, istenkáromló kijelentésre ragadtatja magát. Makacs ragaszkodása tévedéséhez szinte már a téboly határát súrolja. Bukása nemcsak egy embernek, hanem uralkodói magatartásának is veresége.

A sorsfordulatot látszólag afféle „isteni közbeavatkozás”, a jós által közvetített isteni végzés idézi elő. De csak látszólag van így. Szophoklész az emberi jellemekből bontja ki a tetteket, az előzményekből a következményeket. A vak jós csak azt látja, tudja, amit az elvakult Kreón képtelen volt meglátni, megérteni. Teiresziász semmivel sem mond többet, mint amit már Haimón is közölt. Akkor Kreón végzetesen félreértette fiát, Teiresziász indulattól fűtött egyértelmű szavait végre megérti. Nem az istenek sújtják le, saját bűnei roppantják össze.

Karjában fia holttestével, szívében felesége és gyermeke halála miatt érzett önvádjával Kreón saját haláláért fohászkodik, „a legszebb napért”, mely végső óráját hozza el.

Kreón sorsát azért nem érezzük tragikusnak, mert nem vitathatatlan értékek pusztulását jelenti, magatartása nem volt mintaszerű, inkább mélyen elítélendő. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Csak hibáinak kései felismerése, őszinte megbánása keltheti fel emberi részvétünket, de megbocsátani nem tudunk neki.

Antigoné nem Kreón ellen harcolt, nem akarta megdönteni uralmát. Pusztán erkölcsi tisztasága és jellemszilárdsága révén lett – egyéni szándékától függetlenül – a zsarnokellenesség hőse és mártírja. Halhatatlansággal jutalmazott halála megrendít, de egyben felemel. Azt bizonyítja: létezik még erkölcsi érték és erő.

Antigoné hősi példája – történelmi koroktól függetlenül – arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni. Magatartásának helyességét még akkor is elismerjük, ha – adott esetben – Iszménéhez hasonlóan mi magunk is „józanul”, „okosan” viselkedünk.

A darabnak talán azért is volt és van ma is rendkívüli hatása, mert a nézők rádöbbennek arra: valahogy ez a hősi, Antigoné-féle magatartás hiányzik az életből.

Az 5. századi Athén polgárát a demokrácia féltésének gondja tehette olyan érzékennyé az egyéni zsarnokság minden megnyilvánulása iránt, hogy saját eszményeit látta megtestesülve Antigoné alakjában.

Babits Mihály állapítja meg Szophoklész művészetéről: „Szophoklésznél sohasem uralkodnak a részletek. De éppazért minden részlet fontos és tökéletes. Az utolsó szolga-szereplő kész jellem- és sorstanulmány, az utolsó mondat is kiszámított műremek. Minden szó, minden verssor az egésznek hatását szolgálja. – Tökéletesség, első és egyetlen, soha meg nem ismétlődő pillanata a fejlődésnek. Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom Szophoklész tökéletességét.”