Szophoklész: Antigoné részletes elemzés

Kreón lelkében felerősödnek az indulatok: hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralkodói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, s ez az alig palástolt belső harc bosszúra sarkallja. Arra gondol, hogy valamilyen lázadó, felbérelt vakmerő férfi temette el Polüneikészt.

Az olvasók, a nézők tudják, amit a színpadi szereplők még nem sejthetnek, hogy Antigoné temette el testvérbátyját, s ezért feszült figyelemmel kísérik az események fejlődését.

Igen fontos mozzanat ebben a jelenetben a kar, a királyi tanácsot képviselő thébai vének, illetve az ő nevükben megszólaló karvezető magatartása. A Kreón által remélt ünneplő lelkesedés helyett a trónbeszédre a vének rejtett vonakodása, húzódozása a válasz. Visszariadnak a nyílt beszédtől, igyekeznek a felelősséget

„ifjabb vállakra” hárítani. S mikor a karvezető istenek közbeavatkozására gyanakszik, a felingerelt király sértegeti, balgának nevezi őt. „A saját akaratában és uralkodói gőgjében vak Kreón már most kezdi elveszteni támaszait, mindinkább egyedül küzd, akárcsak Antigoné.” (Falus R.: i. m. 337. l.)

„Sok van, mi csodálatos…”

Az I. sztaszimon Szophoklész egyik legszebb s leghíresebb kardala. Az ember titokzatos – félelmetes-csodálatos – hatalmáról elmélkedik (a fordítások „csodálatos”, „csoda” szava nem adja vissza tökéletesen az eredeti görög szó kettős értelmét; ennek jelentése: „rettentő, iszonyú, kiállhatatlan, nyomasztó; hatalmas, erős; ügyes, okos, jártas; tiszteletreméltó”). – Csodálatos az ember, mert „ésszel él”: isteni képességeivel átkel a viharos tengeren, termésre kényszeríti a földet, uralkodik a mélység és a magasság állatai fölött, övé „a széllel versengő gondolat”, a beszéd, s legmagasztosabb tudománya: „városrendező” törvények alkotása. A 3. strófa vége említi a halált, az ember hatalmának egyetlen korlátját, az egyetlen dolgot, mely az istenektől megkülönbözteti.

Az emberi sors nagyságának és korlátozottságának erőteljes érzelmi feszültsége adja a kardal csúcspontját: az ember szűkhatárú léte ellenére lett a mindenség urává. – A 4. strófa azonban az emberben rejlő félelmetes lehetőséget is felveti: az ember „isteni” képességeivel, tudásával nemcsak a jóra, hanem gonoszra is törhet. A kar éneke csak azt az embert tiszteli, „aki egymás mellé helyezi a honi törvényeket és az istenek esküszent jogát”. Kreón pedig nem ilyen ember, s az utolsó sor arról vall, hogy a thébai vének nem akarnak osztozni Kreón tetteinek felelősségében.

Antigoné és Kreón

A 2. epeiszodionban kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Az őr körülményesen fecsegő előadása, mely hitványságát új vonásokkal egészíti ki, néhány pillanatig még késlelteti a konfliktus kirobbanását.

Kreón megkísérli valamiképpen menteni megcsorbított tekintélyét. Abban reménykedik, hogy a leány tagadni fogja tettét, vagy pedig nem is tudott a tilalomról. Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol erre a reményre: „Elvállalom s tagadni nem fogom soha.” – Antigoné úgy viselkedik, ahogy a prologoszban megismert jelleme követeli: férfiasan kemény, megingathatatlan, még büszkén nevetni is tud. Nyugalmát és hatalmát szent meggyőződése adja. Kreónból csupán a sértett gőg beszél, félelmetes erejét egyedül a királyi trón jelenti. Hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. – Nemcsak két ember, hanem két erkölcsi világfelfogás áll itt egymással szemben.

Iszméné is megjelenik, és szemünkben hőssé magasodik: a korábban még rettegő, aktív tettre nem, csak végtelen szenvedésre jó, szánalmat keltő leány, nővére példája láttán, vállalja a halált, a vértanúságot. Vétlenül is vállalja a „bűnt” s azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné méltó társa lenni. Vajon mi játszódhatott le a királylány lelkében a két találkozás között? – Iszméné jellemfordulata Kreón szemében őrületnek tűnik.

Antigoné keményen, büszkén, gőgösen, már-már durván visszautasítja Iszménét. Mi ennek az oka? Kétféleképpen is lehet értékelni ezt a jelenetet.

• a) Antigoné megveti, gyűlöli a gyáva lányt; hajlíthatatlanul konok, nincs benne szánalom iránta, s nem akar közösséget vállalni vele.
• b) Felébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét, meg akarja menteni a pusztulástól, s csak ezzel a határozott, rideg elutasítással győzheti meg a gyanakvó Kreónt húga „ártatlanságáról”. A robbanásig feszült légkörben új szál fonódik a tragédiába: megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya.

Haimón

Haimón megjelenése (3. epeiszodion) azért késleltető mozzanat, mert a nézőben felébred a remény, hátha tud hatni apjára, s megmentheti még menyasszonyát. (A két szerelmes egyébként nem találkozik egyszer sem a színpadon.)