Németh László: Iszony (1942-1947)

Cselekvési szabadságában korlátozzák a társadalom és családja helyzetének adott viszonyai (szegénységük, pusztaiságuk és egyáltalán: női mivolta), és saját biológiai, pszichikai adottságai. („Az én büntetésem – természetem idegensége – előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek.”) A falu szemében bűne: mássága – alkata, „dámvadsága”, magányvágya. („Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek, ilyenek vagyunk. én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. Az apám magányos sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”)

Nelli viszolygásában fontos szerepet kap antropológiai eltérésük is: saját szoborszerűségével szemben részletezve leírja a „húsember” Sanyi tömzsi, szőrös hátú kezét, pamatos hátát, diónyi, barna lében forgó szemét – ugyanakkor, Terus szerint, Sanyi „a legcsinosabb fiú a faluban, gyönyörű, barna szeme van a rektorné is azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni” -; ehhez társul „brácsázása”, „búgó hangja”, „kacsmargása”, és egész jelleme: kérkedő, kitárulkozó szájhős-volta, ízléstelensége. („hiú, kényelmes, cigány, igazságkerülő, inkább jobb, mint rosszabb a többinél. Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból, diákkonviktusból. A büszkesége is az volt, hogy az emberek a postán, az apja sírjánál, duhaj csárdásában magukra ismertek.”) összeférhetetlenségük tehát teljes: alkati, lelki, intellektuális és szexuális. (Viszont Sanyi értékeli Nelliben a másságot, meglátja értékeit; azért választja, mert „áhítatot ébreszt” benne, megpróbál megváltozni miatta)

A középponti hős énregény formájú vallomása, önelemző monológja: retrospekció (nyitó mondata: „Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk”). Németh László kihasználja az első személy hatáslehetőségeit: Nelli egyszerre átélő és önmagát távolból figyelő-megítélő énjének kettősségét. Visszapillantása életének bő négy évnyi szakaszára maga a történetmondás, s közben analizálja is saját lelkét; „szubjektív igazságának objektív előadójaként” képes arra, hogy tárgyilagosan, önkontrollal élje újra az eseményeket: „Az én emlékeim, ahogy sötétben fölgomolyognak: pontosak. A megszépítő távolság nem az időben van. és nem is a térben. Az én távolságom ez az emberi dolgoktól”. Az időtávlatban, a tudatos visszanézésben a múlt képeit Nelli szelektálja ugyan, egyes képeket kiemel; de mindez fegyelmezetten, kronologikus rendbe zártan történik, bár előfordulnak előre- és hátrautalások („Később is sokszor voltam így vele”). A hősnő értékel, kommentál – az író csak ábrázol (de néhány kijelentés Nellinek nem, csak Németh Lászlónak tulajdonítható).

Az epilógusban Nelli megmagyarázza, értelmezi a vele történteket, és kifejti életfilozófiáját. úgy nyeri vissza szabadságát, hogy – Jókúti doktor eltávolítása után – („született ápolóként”) az emberekért való szolgálatot vállalja (édesanyjáért, Teréz néniért; Zsuzsikáért, az „egy darab rá bízott, szegény emberiségért”; a kórházi betegekért). Magányában részvétteli, irgalmas és elnéző – ebből az alkatához már illő életformából tekinti át házassága történetét -; mindez igazolja, hogy csak akkor válik szörnyeteggé, ha nem élhet saját elképzelései, mércéi szerint. („Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.”) Házasságkötésével elvesztett szabadságát – „én szabadon akarok lélegezni, vagy elpusztulok” – Sanyi halála után visszanyeri. („én magam viszont, ahogy távolodunk, egyre biztosabban tudom, hogy Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt”; utal Raszkolnyikov gyilkosságára, és megfogalmazza nemcsak a két tett, hanem a két alkat közti különbséget is: „Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék, és nem bánnám meg.”)