Németh László: Iszony (1942-1947)

A Takaró-fiúk (nevezetessé vált) krumplispalacsintás újévköszöntő látogatása után összesen kétszer találkoznak személyesen (közben Sanyi csak a leveleit küldözgeti óvárról), de Nelli ellenérzései erősödnek, mert szülei és barátnője, Terus, „alattomosan segédkeznek” a fiúnak összeboronálásukban. Amikor már egyértelműen tiltakozna, édesapja halála döntési helyzetbe kényszeríti: „kétféle rémület közt” választva – „mi lesz belőlem Sanyi nélkül mi lesz belőlem vele” – már nem tudja irányítani az eseményeket; „betört lóként” veszi tudomásul házasságuk „hallgatag megállapodását”. („Az ágaskodás állapotából átjutottam a megadáséba. Édesapja halála, édesanya gyámoltalansága, Sanyi ostroma nem érv volt, amit be lehet látni, hanem erő, ami megroppantott.”) Az esküvő (és a teljes kiszolgáltatottságát tudatosító pesti nászút) után minden esemény konfliktusaikat szaporítja: egymást követik a viták, az összecsapások – védekezik, majd vadul támad is -; keresi az álmegoldásokat, a pótcselekvést, húzza az időt: gondoskodó anya lesz hirtelen, beleveti magát a munkába, a vendégeskedésbe – „Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szíveltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem” -, majd Cencre menekül; végül, Sanyi eladósodása után, néhány kosztossal (a „kifőzdével-panzióval”) foglalatoskodik. De „a rossz házasság – gyalázatossá is tesz”: az egyre erősebb testi-lelki undort csak az irtózat, a düh, a gyűlölet „árnyalja”, sőt, utolsó cseppként, a szégyen is: „Ennek a lánynak dolga volt Sándorral. Valamiben mindketten egyenlők voltunk: ugyanaz a férfi használt bennünket”; „..egyszerűen undor? Hogy ugyanaz a test, amely az én magányom fölhasítja, a bensőmet bepiszkítja, nemcsak a maga piszkát hozza, de a szukáét is. Így is, úgy is az emberszenny, a világpiszok, ami belém csap, elönt”. („Amit akkor mondtam, hogy aki nem szeret, nem is lehet féltékeny: nem egészen igaz ó, a féreg, még ezen is osztoznom kell, ha már hozzá vagyok kötve, hallgatnom kellett éjjel a szuszogását, tudnom kellett az utait is. A szégyenemet, a poklomat nyomoztam benne. Végigvilágítottam arctól arcig a múltat: ki lehetett az első. Az a lány, akit kidobtam? Vagy már előbbre: Zsófi is?”) Megszűnik minden más érzésfajtája az elhatalmasodó irtózáson kívül – de csak a beteg Sanyi gyengesége teszi lehetővé a végkifejletet.

(„A borzalom megduplázta az erőmet. Az arcába nyomtam a párnát, s a lábammal is rúgtam őt magamtól. Egyszerre csak azt éreztem, hogy a párna túlsó felén nincs ellenállás Sanyi nem játszott. Félig nyílt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában.”) Az egész folyamat, minden elemével, az eleve meglevő iszony erősödése, elhatalmasodása, komplexussá növekedése; de az iszonyfolyamat maga is viszonyfogalom – kizárólag Nelli és Sanyi kapcsolatának terméke.

Kárász Nelli büszke, öntörvényű, „magának való”, önmagába zárt egyéniség. A puszta, a magány, a csend a lételeme – „én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok” -; megőrizné tisztaságát, értékeit: végzete, hogy pont ő kellett Sanyinak. (Ugyanez fordítva is igaz: „Szegény Sanyinak az volt a szerencsétlensége, hogy egy ilyen lélekbe akadt bele. Amit ő az ő jó szeme nagy leletének tartott, az a szilveszteri bál jegyezte el a halállal.”) Idegenkedése (férjére hasonlító) gyerekétől és a magára kényszerített falusi társasági élet csak tovább deformálja bezártságában. („Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, amitől riadozik.”) Csak az adott relációban idegen; bizonyos távolságon túl békésen megfér az emberekkel; nem eleve képtelen a kapcsolatteremtésre: fel is merül benne a választás lehetősége (először Ernő, a tolnai „kis újdonsült tanító” személyében, majd sógorán, Imrén gondolkodva). A békés egymásmellettiségben, a („kurrogás” helyett) általa vágyott „páros magányban” képes lehetne a házasságra. (Beismeri azt is, hogy ami házasságában számára iszonyatos, az másnál „nyeremény” is lehet)

Tiltakozik szegénységük takargatása és mindenféle alakoskodás, konvenció, ráerőszakolás ellen; leginkább azért támad, hogy leplezze tehetetlen kiszolgáltatottságát. Mivel Sanyi nem képes elfogadni az ő normáit, értékrendjét, kitörései egyre közönségesebbek lesznek („nem tudtam megállni”, „engem vitt a fúriám”; „fölösleges és szégyenletes dolgokat mondok”, „pontosan tudtam, hogy gonosz és ostoba vagyok”).