Németh László: Iszony (1942-1947)

Nelli visszaszerzi magányát, Diana legyőzi Akteont: ez Németh László „optimista, de tragikumra hajló” gondolkodása. Az író szerint a befejezés – az elidegenedés tragikumát feloldó életfilozófia – a kiút megtalálása. („Elismerem, hogy regényeimből inkább a tragikum hallatszik, mint az optimizmus”, de a tragikum nem pesszimizmus. „Mert a tragikum nem azt mondja: ‘úgyis elbukom’, hanem azt mondja: ‘ha el is kell buknom’. A tragikus ember hisz végül a világban is, amely idedobta és harcra kényszerítette.”)

Nelli és Sanyi jelleme túlmutat egyedi önmagán, sorsképek; két, minden tekintetben eltérő embertípus modelljei. A két típus örök szembenállása a növényi és a ragadozó természet, a tartózkodás és a mohóság, az intellektus és túlzott ösztönélet, a határozott jellem és az önmagának is hazudozó, pózoló, társasági üresség, az egyéniség és átlagember – Németh László értelmezésében: a minőség és a minőség-nélküliség – harca. („A nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal elegyedni nem tudó tisztaságról aligha készült hasonló írás”, N. L.)

„Amikor az Iszonyhoz hozzákezdtem, eszem ágában sem volt, hogy Diana és Akteon történetét írjam meg” (N. L.), de a regény megfeleltethető a konkrét mítosznak; az egyedi és a mítosztörténetet összefonják a metaforikus utalások.

„Minden jó regényből kiolvasztható egy társadalomkép, de bajos társadalmi tételeket regényben illusztrálni” (N. L.). Viszont a hiteles jellemtörténethez az írónak „akaratlanul is meg kell szőnie a társadalmat. A társadalomnak ez az önkéntelen szőttese, éppen mert pillanatnyi ítéletekből, szinte reflexekből alakul, sokkal hitelesebb, a szociológus számára is sokkal értékesebb, mintha előre tudom s erőszakolom. Ahol szinte belebódultam egy lélek, egy sors követésébe, sokkal jobb szociológus voltam, mint ahol tudatosan szociologizáltam” (N.L.). Az Iszonyban a külvilág is Nelli tudatából rajzolt, de ez a társadalomkép pontos. A regény célja nem a társadalom kritikája, leleplezése – nem a témája, hanem háttere az ábrázolt világ. Reális a két háború közti vidéki társadalom, a lecsúszott dzsentrik és a gazdag parasztok 1920-as évekbeli helyzetének megjelenítése – „Nem tökélhetem el, hogy realista leszek; annak kell bizonyulnom abban a mondatról mondatra folyó választásban, ami a mű”; „a valóság-érzék nem program, hanem képesség” (Regényírás közben) -; a gazdasági válság hatásai tükröződnek – a kb. 4-5 évnyi időtartamot felölelő emlékezésben – a dunántúli Huszárpusztán, Fáncson és Cencen. (A csak kereskedelmi tanfolyamot végzett Nelli pl. nem talál magának munkát.)

Nelli és Sanyi összekerülése társadalmilag is nehezen egyeztethető: adott egyrészt az elszegényedett nemesi család, a Kárász-Otrubai família (bár a grófi jószágigazgatásból a pusztai bérletbe csúsztak, de ízlésükben, szokásaikban még őriznek valamit – édesapjának „benne volt a csontjában, hogy minden őse a magáén volt úr”), másrészt a gazdag, urizáló parasztcsalád, Takaróék, akiknél „mindenütt zsírosat, tömöttet fogott a szem” – az ő (főiskolát végzett) fiuk már valóban kiemelkedhet (a másik fiú, az építésszé lett Imre Pestre nősül, vissza sem tér a faluba). A Kárász-büszkeség (Nelli és apja szótlan zártsága) látszólag alkati tulajdonság, magyarázatát azonban a puszta, mint életforma és társadalmi helyzet adja. (édesapja az egyetlen ember, akit Nelli elfogad és szeret – mindenki mással szemben felmerülnek legalább ellenérzései) Sanyi szüleiben Nelli végül felfedezi a rokonvonás-lehetőségeket is, de anyósával csak annak halálos ágyánál békül ki A többiek leginkább a főhősök kontrasztjai vagy analógiái: a Sanyival együtt „kutyálkodó” hajdani katonatársban, Bodolaiban férje „tanítómesterét” látja Nelli (akinek Sanyi „csak rossz utánzata”); a körülötte sündörgő fáncsi férfitársadalom jellegzetes, hiteles figurája a dohányszagú Slenkai doktor; a sváb állatorvos, Dányi; Molnár, az ángyádi takarék elnöke, valamint Kardos főjegyző és az „adóügyis” Lajoska. (Jókúti, a bizonytalan előéletű nőgyógyász, aki vállalja Nelliért a börtön kockázatát is, csak egy újabb lehetőség lenne, hogy valaki megint „rávasalja magát”.) A házasságra vágyó nők is (Terus, Piri tanítókisasszony), a feleségek is kiszolgáltatottak; Marcsa (Dányiné) féltékeny és kétszínű, a (rokonszenvesebb) „finom, koraősz” Katinka (Slenkainé) tanácsokat is oszt: „Sanyi egyszerű, naiv ember; néha egy kicsit szószátyár; de még mindig derekabb, mint a mi férjeink közül akármelyik. Meg kell becsülnöd őt. Ne azt nézd: mit okoz; azt nézd, hogy mitől kímél meg. Te nem ismered az asszonyok megaláztatását.”