Hirdetés

Juhász Gyula 1883-1937

25 perc olvasás
Juhász Gyula 1883-1937

Juhász Gyula életműve és kötészete

Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső mellett a magyar impresszionizmus másik nagy alakja Juhász Gyula. Élet és költészet, egyéni sors és témavilág talán egyetlen modern költőnknél sem forrt annyira össze, mint Juhász Gyula költészetében. Egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel. Így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat. Jellegzetes hangulatlírát teremtett, nagy hatással volt rá a francia parnasszizmus szigorú formakultusza, fokozott műgondja. Ez magyarázza tartós vonzódását a szonett kötött formájához. Több mint 300 ilyen verset írt, költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, kiegyensúlyozott. Parnasszistaként mélyen hitt a szépségben, melynek elvont világa kárpótolta az élet kudarcaiért.

Hirdetés

Magyar táj, magyar ecsettel és Tiszai csönd elemzés

Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője, műveinek finom zeneisége, jambusainak fáradt, bánatot sugalló dallama arról is vall, hogy sokat tanult Verlaine költészetéből is. Költészetének két jellegzetes témája az impresszionista táj és szerelem. A költő a maga érzésvilágát rávetíti aza alföldi, a tiszai táj képére, olyan verseiben, mint a Tiszai csönd, vagy a Magyar táj, magyar ecsettel címűekben.

Magyar táj, magyar ecsettel

Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, Fakó sárgák a lompos alkonyatban, A szürke fűzfák egyre komorabban Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

Távolba néznek és a puszta távol Egy gramofon zenéjét hozza nékik, Rikácsolón, rekedten iderémlik, A pocsétában egy vén kácsa gázol.

Az alkonyat, a merengő festő fest: Violára a lemenő felhőket S a szürke fákra vérző aranyat ken,

Majd minden színét a Tiszának adja, Ragyog, ragyog a búbánat iszapja. (Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)

Impresszionista tájköltészetünk egyik reprezentatív darabja a Magyar táj, magyar ecsettel című szonett. Juhász Gyula szívesen nyúlt e zárt, szigorú fegyelmű versformához, mely jól illett az általa követett verseszményhez s a verlaine-i zeneiség elvéhez is. A költemény zen 353j99d éjének ringása ráhangol a megjelenített alkonyi tájmélabús képeire, fölerősítve az impresszionista képhatásokat.

Már a költemény címe előrevetíti a vershelyzetet. A lírai én a festő nézőpontjából szemléli a Szeged környéki  tiszai tájat, mely számos más tájversének is kedvelt színtere. Petőfi és Ady is megverselte a „ legmagyarabb folyót”, egyikük a lírai realizmus apró részletességével, másikuk a szimbolista költő látomásos, szimbolista képalkotásával. Ugyanez a táj impersszionista hangszerelésben jelenik meg Juhász Gyula versében. A költemény lírai énje távolságtartó nézőpontból szemlélődik, s csupán a vers végén a grafikailag is elkülönített zárójeles mondatban utal önmagára: „( Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)”  A leírás mégsem érzelemmentes, erős hangulatisága megsejteti a beszélő tájhoz fűződő viszonyát, a „magyar” jelző négyszeri ismétlése pedig nyomatékosítja a lírai én tudatos identitásvállalását.

A leírás nézőpontja nem követi a hagyományos leírások módszerét, nem igazodik megjelölt külső szemlélődő ponthoz, sokkal inkább  impresszionista, hangulati rálátást biztosít a tájra. Az alkony egyetlen pillanatát ragadja meg a lírai én, s a pillanathoz kötődő vizuális és akusztikai benyomások uralják a verset. A tájon a mozdulatlanság, a szomorúság, a pusztulás hangulata hatalmasodik el. Ezt fejezik ki a vers megszemélyesítései: „ A szürke fűzfák egyre komorabban / Guggolnak a bús víz holt ága mellett”, „ Távolba néznek” a füzek, „lompos” az alkonyat, „ rikácsolón, rekedten…a pocsétában egy vén kácsa gázol.” A színek is mélabús, elégikus hangulatot árasztanak: a tehenek „fakó sárgák”, a fűzfák szürkék, a napra „ vérző aranyat” ken a „ merengő festő” , az alkonyat. Az idézett metafora is a megtoldott művészi jelző révén (merengő) még inkább felerősíti a fájdalmas, elégikus hangot, és a látszólag tárgyilagosan megrajzolt tájképbe lelkiállapotot, hangulatot, életérzést vetítenek ki.

Hirdetés

Az impresszionista technikával építkező képsorok az utolsó versszakban  egy szimbolista szókép révén kilendülnek a valóság-illúziót keltő leírásból, és a konkretizált absztrakció révén ( búbánat iszapja) a verset a szimbolizmus felé közelíti.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6