Nagy Lajos: Kiskunhalom

Később, mikor már a falu életének pontos, hiteles képét festi Nagy Lajos, a tájleírás is más értelmet kap. Itt tudja közvetetten közölni érzéseit, azt, hogy a nyomorra, műveletlenségre, robotra ítélt népért dobog a szíve. Feloldódása itt sem szubjektív hangon, egyes szám első személyben szólal meg. Csak melegebbek a színei, s mintha elérzékenyültebbé válna a hangja. Ilyenkor észrevehetően más a hangvétel, mint mikor emberekről és tetteikről számol be. Jó példát találunk erre, mikor az író a déli harangszót érzékelteti. A harangok hangjai beleolvadnak a tájba. E táj méltóságosan keringő madaraival szép, de nem a robotoló, éhes paraszt számára. Csak néhány gyerek szeme mereng el rajta. Ezt kell kiolvasnunk Nagy Lajos következő soraiból: „Megkondul a déli harangszó. Előbb az egyik toronyban, azután a másikban, majd a harmadikban kezdik rá, a harangok konganak, az ütések hangjai mintha egymást űzve, vidáman kergetőzve futnának hosszú, rohanó-zengő sorban, kifelé a határba, a földekre, a tanyákra, hírül vinni minden dolgozónak, hogy le lehet tenni a szerszámot, lehet ebédelni… A falu fölött, mivelhogy teljes a szélcsend, és végtelen az ég kék mélysége, három gólya kering. Szétterjesztett szárnyakkal írják a köröket, mind magasabbra és magasabbra emelkednek, gyönyörű messzeségeken merenghet el a tekintetük, de őket senki ember vagy asszony nem^nézi, csak egy-egy gyerek.”

Ismét máskor egy-egy tájrajzzal már bonyolultabb feladatot old meg az író. Nemcsak érzelmi húrokat penget velük, hanem száraz intellektuális részt sző bele a leírásba, azt mintegy megszakítva, hogy az érzelmi reakció később annál erősebb legyen. Mindezt azzal is megtoldja, hogy szimbólumot láttat velünk az elénk tárt képben, és a szimbólumot meg is fejti számunkra.

„A falutól a védőtöltésig terjedő réten tehenek legelnek. Száz-százhúsz tarka tehén, lassan dagadó tőgyekkel. Kétezer-hatszáznyolcvanhetet ha néggyel osztunk, akkor is hatszázötven családot, de legalább hatszázat kell számítanunk, s ha két családnak juttatnak egy tehenet, akkor is legalább háromszáz tehénnek kellene a gyepen legelészni. Pedig Pestre is szállítanak tejet! Érthető tehát, ha a Janikák, Jóskák, Etelkák és kis Marcsák reggelenként csupán darabka kenyeret majszolnak… Öt hatalmas bikája is van a községnek, a bikák szarvaira ólomgombokat öntöttek. Komoly, nagy, nyugodt és kielégült állatok a bikák, pompásán lépnek, elegáns a mozdulatuk, remek a fejük tartása, ők az erő, az egészség, a hatalom, a boldogság, a csorda az ő háremük, egy-egy bikára legalább húsz nőstény jut. Egy kiváló szociológusunk, ha gondolatsorát tovább fűzi, bizonyára megállapíthatja, hogy ők, mármint a bikák, a maharadzsák, basák, grófok és vezérigazgatók! A heréltek pedig az ökrök, húzzák az ekét, meg a telt zsákokkal megrakott szekereket, de ők is nyugodtak, békések, sorsukról nincsen tudomásuk…”

Érdemes a Kiskunhalom nyelvét összehasonlítani egy-egy korábbi Nagy Lajos-novella stílusával.

A kezdő író bonyolult, többszörösen összetett, nehéz mondatok alkotására törekedett. Ebben a művében lényegesen több a mellérendelés, mint az alárendelés. Ennek az eredménye, hogy az olvasó nem töpreng a nehéz mondatkapcsolatokon, első olvasásra mindent ért, tekintete akadálytalanul fut a sorokon. Ez azonban nem jelenti a stílus egyoldalúságát.

Sőtér István egyik Nagy Lajosról szóló tanulmányában kiemeli az író fontos műhelytitkát, párbeszédeinek erejét. Ez az erő a Kiskunhalomban is felfedezhető. A jellemábrázolásnak, társadalom- és korfestésnek kivételesen erős eszköze a párbeszéd. Dialógusai életszernek, frissek. Néha csak szinte jelzések, de ezek a jelzések is pompás kifejezői annak a társaságnak, melyet valamely osztályhoz, réteghez tartozó személyek folytatnak. Gondoljunk csak arra a vitára, mely az orvos, Weisz Artúr és a tanító között folyik. A jelenet első részében hitelesen közli az író a beszélgetést, a kijelentéseket és a válaszokat egyaránt. Később, nehogy unalmassá váljék, csak jelzi a vitát, de milyen izgalmasan, érdekesen! .Azután szövik összevissza, hármasban: hogy milyen magas kort ér meg néhány ember ebben a faluban. Az öreg Kelha András kilencvenkét éves, ő különben a legöregebb ember Kiskunhalmon. Azután: ha a téglagyár nem szűnik meg, most a község venne téglát járdaépítésre; venne, nem venne, fenét venne, maholnap fizetni sem tud, de tud, igenis nem fog tudni. Hogy Vöröséket megint felültették, kizárt eset, hogy az ő fiuk legyen, akiről értesítés érkezett Boglárról, nem Boglárról, Keszthelyről, jó hát Keszthelyről…”