Nagy Lajos: Kiskunhalom

A Kiskunhalom társadalma nem homogén.

Szegények és gazdagok, hivatalnokok és kofák, látástól vakulásig dolgozók és az őket hajszoló földbirtokosok élnek ebben a társadalomban. El egy csekély számú értelmiség is a faluban, és a különböző vallások papjai vigyáznak a lelkek tisztaságára. A társadalomnak ez az erős megoszlása egyúttal azt is jelenti, hogy csak látszólagos a nyugalom Kiskunhalmon; az emberek tulajdonképpen irigykednek egymásra, s még egy családon belül is gyógyíthatatlan sérelmeket hordoznak magukban. A 70 éven felüli özvegy Kis Gáborné a magukra hagyott öregek sorsát szenvedi, aki már útjában van mindenkinek, még a saját gyermekeinek is. „Dolgozni már aligha tudna az öregasszony, hisz’ a járás is nehezére esik, a szeme romlik, de micsoda munka is akadna ilyen öreg számára! A gyerekei segítették 20 esztendőn át, de nem többre, hogy éhen nem halt, most azonban már csak a Ferenctől várhat valamit. A Ferenc még néha küld egy kis levest vagy tésztát. Úgy küldi, mert házukhoz nem szívesen megy el, hisz’ a menye még csak rá sem szeret nézni. Amiatt a kis leves miatt.” S ha el is megy a fiához, nem hajlandó venni a kínált ételből. Aztán úgy meséli a faluban, hogy „nem adtak azok egy falatot se. A drágalátos fiam, a Ferenc. Azért neveltem föl. Csak ott álltam, mint a szamár, azt’ olyan éhesen jöttem el, ahogy odamentem.” Kis Ferenc, a fia és a felesége pedig távoztával összekapnak, éppen őmiatta; súlyos gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, s amikor elhallgatnak: „Kis Ferenc feláll, kimegy az udvarra. Lassú, nehéz a lépése. Megáll és nem mozdul. Pedig jó lenne meg nem állni, elmenni, soha vissza nem térni.”

Sok a gyűlölködés a faluban; persze a legsúlyosabb formája az, ami a két osztály, az úr és a szegény paraszt között van. A falu közelében fekszik Bántelek-puszta, 200 katasztrális hold, Weisz Artúr birtoka. Itt történik az összetűzés a jószágát féltő birtokos és a szolgálatában álló Mándli Sándor között. Mikor Sándor arcán elcsattan á pofon, vészesen kiéleződik a helyzet. De Weisznek segítségére siet a kocsisa, Gyomoszlai Péter, s alaposan elbánik Mándlival. A mindennapi kenyér féltése lealjasítja a szegény embert, és hajlandó a büntető szerepét vállalni saját sorstársával szemben. Tragikus és groteszk ez a jelenet Nagy Lajos könyvében, rendkívül jellemző Kiskunhaloim világára: „Mándli Sándor csak áll, szájához kapja a kezét, csak csodálkozik, majd hirtelen rohan a járomhoz, kirántja belőle a vasjáromszöget, és azt magasra emelve szalad neki Weisznek. De Péter leugrott a kocsiról. Mándli mögé került, és elkapja a karját. Egy csavarintással kiveszi Mándli kezéből a járomszöget, elhajítja, s kézzel-lábbal elkezdi Mándlit ütni, rúgni, ököllel a fejébe, csizmaorral a sípcsontjába, hogy Mándli csak úgy kapálódzik, bukdácsol a levegőben, elesik, de Péter még akkor is rugdalja, alig tudják az emberek megfékezni, s odább vonszolni. Mándli orrából csurog a vér, Péter káromkodik, kitépi magát a többiek kezéből, és még egyszer belerúg Mándliba. Weisz úr valósággal könyörög Péternek: – Ne bántsd már az istenért, Péter! Ne bántsd már, hisz agyonvered.”

Egyébként úr és szegény más tekintetben is szemben állt egymással.

Mikor délután a nagy hőség sok embert a Duna hullámaiba küld hűsölni, nem értik a parasztok az urak bolondos szórakozását. „A révész, a halász, a molnár, mind csak nevetnek az urak komédiáin. Nem hiszik el, hogy jó az, belemenni abba a veszett hideg vízbe. Kinevetik az urakat. Csorbáék is, akik itt laknak a közelben, a töltés mellett, legföljebb ha az Anna nem. Fejét csóválja a gulyás, aki száz lépéssel lejjebb itatja meg a marhákat, a kanász, aki még annál is lejjebb úsztatja a disznait, de meg minden rendes szegény ember, akit errefelé. hoz a dolga, s látja a nagy lubickolást. Tisztára bolondok az urak.” Ilyen a paraszti konzervativizmus. Nem akar tudni az egészségesebb életről, megveti a sportot, a fiatalabbak között azonban akad már felvilágosult: „Mint a kígyó a bőrét, úgy vesztik el a víztől való iszonyukat némelyek, a Kis Bözsi például azt mondja a fürdésre, hogy »pompás«. De még cifrábbakat is mond: »egészen felüdül tőle az ember«.”