Hirdetés

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés elemzése

29 perc olvasás

A múlt században, amikor “a nyugati regény a társadalomtól elidegenedett, a magány súlya alatt összeroppanó egyén ábrázolásába torkollik, az orosz kezdettől azon démonok elleni harcot ábrázolja, amelyek az egyént a világtól és a közösségtől elkülönítik. Ez a lényegbeli vonás nemcsak olyan figurák problematikáját magyarázza meg, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovja és Ivan Karamazovja vagy Tolsztoj Pierre Bezuhovja és Levinje, nemcsak ezeknek az íróknak a szeretet-hitvallását és hitét, hanem az egész orosz irodalom messianizmusát is” (Hauser A.).

Hirdetés


Hirdetés

Az alapvető sorskérdést, az egyén elidegenedését, a modern ember elmagányosodását az oroszok a szabadság problémájaként fogalmazzák meg; tartanak az anarchiától, a bűnözéstől, az erkölcsi relativizmus veszélyétől. (“Beteg társadalmunkban felbomlik a jóról és a rosszról alkotott fogalom. Ki tudja ma, mi a jó és mi a rossz? Mindenki maga szerint tanítja.” Dosztojevszkij.) Sehol sem élik át ezt a kérdést mélyebben, intenzívebben, és senki sem érzi a megoldásával együtt járó felelősséget kínzóbban, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. Hőseik mind ezzel a problémával viaskodnak.

A túlzott individualizmus és a (napóleoni) hatalomeszme megszüntetésére irányuló két nagyregény egyidőben jelent meg a Russzkij Vesztnyik hasábjain: 1865-66-ban Tolsztoj Háború és békéjének első fejezeteit közölték folytatásokban, 1866-ban pedig a teljes Bűn és bűnhődést, “a szabadságkeresés katasztrófájának regényét, amely, az író szerint, bűnbe és magányba sodorja az embert. A magány feloldásának posztulátuma, az elképzelhető valódi boldogság forrása viszont: a szenvedés vállalása, részvétel a közös emberi sorsban” (Török E.).

Dosztojevszkij két tervezetének cselekményét egyesítette művében. Aktuális tárcaregényét, a ,Részegeskedőket’ pétervári nyomorleírásnak szánta (hőse valószínűleg Marmeladov lett volna), aztán egészen más elképzeléséről tájékoztatja kiadóját: a készülő új mű “lélektani beszámoló lesz egy bűncselekményről”.

“A cselekmény napjainkban játszódik, pontosan ebben az évben. Egy fiatalember, akit kizártak az egyetemről – nem nemesi származású és nagy nyomorban él -, könnyelműségből, kiforratlan, lebegő, furcsa éretlen nézetek hatására elhatározza, hogy egycsapásra javít nyomorúságos helyzetén. úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra. Az öregasszony ostoba, süket, beteg, de mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét; kínozza a nála szolgálóként élő húgát. Életének semmi értelme, Miért is él?, Hoz-e ő hasznot valakinek is a világon? és így tovább. Ezek a kérdések kisiklatják a vágányról a fiatalembert. úgy dönt, hogy megöli az öregasszonyt, kifosztja, s így boldoggá teszi vidéken élő anyját, megszabadítja húgát, aki társalkodónő egy földesúri családban, ahol kéjvágyával üldözi és már-már vesztébe kergeti a családfő. ő maga pedig befejezi tanulmányait, külföldre megy, és egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen az emberiség iránti humánus kötelezettségeinek teljesítésében, azaz természetesen jóvá teszi bűnét, ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni azt, amit elkövetett, hiszen ez a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony maga sem tudta, miért él a világon, s lehet, hogy egy hónap múlva úgyis meghalt volna. […] egy véletlen körülmény folytán sikerült gyorsan és eredményesen végrehajtani elhatározását. Semmi gyanút nem támasztanak és nem is támaszthatnak ellene. De itt bontakozik ki a bűncselekmény lélektani folyamata. A gyilkos megoldhatatlan problémák elé kerül, nem is sejtett, váratlan érzések kínozzák a szívét. Az isteni igazság, a földi törvény követeli a maga jogát, és ő a végén belső kényszer sugallatára feljelenti magát. Még a rabság vagy akár a halál árán is kész visszatérni az emberek közé, mert végleg kimeríti az emberiségtől való elszakadás, elidegenedés érzése, amely mindjárt a bűncselekmény elkövetése után született meg benne. Az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek fölül. A bűncselekmény elkövetése miatt kirótt jogerős büntetés sokkal kevésbé félemlíti meg a bűnöst, mint azt a törvényhozók gondolják, részben azért, mert ő maga is követeli azt erkölcsileg. Lebilincselő olvasmány lesz tűzzel a lelkemben írtam.” (Levél Katkovnak, 1865. szept.)

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!