Moliére: A fösvény (1668), elemzés, tartalom

„FRUZSINA: Nagyságos uram, volna egy kis kérésem. (Harpagon elkomolyodik.) Folyik egy pöröm, és pénzhiány miatt azon a ponton vagyok, hogy elveszítem. Nagyságod révén könnyen megnyerhetném a pört, ha egy kis jóakarattal tetszene irányomban lenni. Nem is tetszik hinni, hogy az a lány mennyire meg fog örülni a nagyságos úrnak! (Harpagon felvidul.) Oh, hogy tetszik majd neki tetszeni!… Legszebb vágyálma valósul meg, hogy olyan valaki jár utána, ki madzaggal köti fel a nadrágját.

HARPAGON: Nem tagadom, engem is elragad, amit hallok.

FRUZSINA: Úgy van, nagyságos uram, rengeteget jelent nekem az a pör. (Harpagon ismét elkomolyodik.)”

Harpagon jellemzését Jakab foglalja össze (III. 1.), amikor elmondja gazdájának, hogyan vélekednek róla az emberek. Jakab így fejezi be szavait:

„Vagyis, hogy szóval is kimondjam, az ember egy lépést se tehet, hogy ne hallja, mint szedik le a nagyságos úrról a keresztvizet. A nagyságos úrról cserfel, a nagyságos úron röhög mindenki. Másképp nem is tetszik emlegetve lenni, csak: az a fösvény, az a zsugori, az a fukar, az a faszari…”

Kétségkívül ez a fő vonás, de nem az egyetlen. Harpagon többi jellemvonása járulékos: együttjár a fösvénységgel. Ennek következménye a nemes érzések elhalása is: a monománia elpusztítja a rokoni érzést, a szerelmet, sivárrá teszi a lelke

A fösvény jellemvígjáték, ezért minden jelenete Harpagon rögeszméjével függ össze, s a szerzőnek lehetősége sincsen arra, hogy a többi szereplő jellemét részletesen bemutassa. Mégis minden mellékszereplő önálló életet él, s alig jelenik meg a színen, mindjárt tisztán látjuk jellemét.

A két szerelmes pár és Anzelm úr annyira tisztességes, becsületes és józan, hogy valójában nem is illik bele a vígjátékba, mert nem nevetséges. Mégis ilyen jellemekre van szükség, mert csak ezekkel szembeállítva tűnik ki Harpagon fösvénységének minden rútsága. Moliére arra törekszik, hogy ezeket a komoly szereplőket megszerettesse a nézőkkel, ezért olyan helyzeteket teremt, amelyekben velük együtt nevetünk a fösvényen. Ennek a helyzetteremtésnek leggyakoribb eszköze a quiproquo. Mpliére újra meg újra becsapja a fösvényt, aki összetéveszti az alakokat meg a helyzeteket, s ezáltal nevetségessé válik.

Valér mindjárt az első jelenetben bevallja, hogy beférkőzött Harpagon bizalmába. Mint őszinte és derék embernek (honnéte homme) erkölcsi kétségei is vannak: szabad-e ilyen módon csalni? De az esprit gaulois (a gall szellem) győzedelmeskedik, s mintha La Fontaine^ holló-és a róka című tanítómeséjének tanulságát hirdetné, ezt mondja: „Mese az á veszély, hogy a sok tán még a hízelgésből is megárt, és hogy vigyázni kell, ne legyen kirívó a játék; hízelgés dolgában néha épp a legeszesebbet lehet legegyszerűbben lépre csalni… Az őszinteség ugyan belesántul egy kicsit ebbe a mesterségbe, amelyet most űzök, de ha el akarunk érni valamit az embereknél, mégiscsak hozzájuk kell igazodnunk. S ha már így lehet kezelni őket, ez nem azoknak a hibája, akik hízelegnek, hanem azoké, akik elvárják a hízelgést.”

Valér kitűnően játssza szerepét, Harpagont és háza népét ujja köré csavarja. Moliére újra meg újra komikus helyzetbe hozza, hogy nevettessen, de sohasem rajta, hanem mindig vele együtt nevetünk.

Cléante kissé könnyelmű, de becsületes és tisztaszívű fiatalember. Elizt testvéri gyöngédséggel, Mariannát szerelemmel szereti. Apjával ismételten szembefordul. Nemcsak fösvénysége ellen lázad, hanem szerelmi riválist is lát benne. Mindez erőt ad ahhoz, hogy az apai tekintélyt sárba tapossa. Vele együtt küzd a fösvény apa ellen Eliz is.

Moliére határozottan állást foglal a lázadó fiatalok mellett, mert természetellenesnek tartja az üzleti alapon kötött házasságot. Felfogásának több vígjátékában hangot adott, s darabjai az ifjak házasságával és az öregek felsülésével fejeződtek be.

Marianna olyan naiva, akit a szegénység kényszerít rá, hogy férjhez menjen. Fruzsina erkölcstelen tanítását semmiképpen sem érti, beszélgetésükből is kitűnik ártatlansága:

„MARIANNA: Istenkém, Fruzsina néni, furcsa egy dolog, amikor a boldogságunkhoz más megboldogulását kell kívánnunk és várnunk; meg aztán a halál sem igazodik ám a mi terveinkhez.