Moliére: A fösvény (1668), elemzés, tartalom

A negyedik jelenet végén joggal mondja Fruzsina: „Ez aztán bonyodalom a javából.” Valóban, szinte megoldhatatlan a helyzet, a fösvény elvesztette kincsét, törvény kezére akarja adni Valért, maga Mariannát szándékozik elvenni, akibe fia szerelmes. A vígjátéki megoldáshoz deus ex machinára, csodára van szükség. Ez el is érkezik az ötödik jelenetben egy anagnorizisz (felismerés) útján. Anzelm úr felismeri elveszett gyermekeit, Mariannát és Valért, ahogy a görög regényben szokásos, egy pecsétgyűrűből és egy agát karperecről, így már a hatodik jelenetben feloldódik a feszültség: a fösvény visszakapja a pénzét, és a fiatalok boldogságának semmi sem áll útjában. De Harpagon nem gyógyult ki rögeszméjéből, s amikor végre mindenki boldog, ő így fejezi ki érzését: „Én meg hadd lássam végre kedves ládácskámat!”

Harpagon jellemének legfőbb vonását, a fösvénységet már az első jelenetekben megismerjük. Valér „határtalan fösvénységről” szól, Cléante pedig ilyen szavakkal biztatja lázadásra húgát: „Itthagyjuk mind a ketten, felszabadítjuk magunkat az alól a zsarnokság alól, amelyben oly régóta tart bennünket azzal az elviselhetetlen zsugoriságával.”

A harmadik jelenetben Moliére a fösvénységgel együttjáró gyanakvást mutatja be. A fösvény nem használja fel a pénzt, hanem rejtegeti. Plautus fösvénye bögrécskében, Moliére szereplője ládikóban. Csakhogy ezzel a rejtegetéssel nemcsak saját életét teszi tönkre, hanem környezetének nyugalmát is elrabolja, így ábrázolja már Horatius is első szatírájában a fösvényt:

„Elfeleded, mire szolgál és mért hasznos a pénzmag; húst, kenyeret s kupa bort vásárol az ember a pénzen, miknek az emberi természet megsínyli hiányát. Vagy virrasztani félsztől félholtan, citerázni folyton a gaz tolvajtól, tűzvésztől, no meg attól, hogy szolgád kirabol vagy megszökik, ez gyönyörűség? Én csak szűkölködjem mindig eféle javakban! Hogyha hidegrázás lelvén ki, beteg lesz a tested, vagy más kórság ver le az ágyra, ki lesz, aki ott ül melletted, borogat s orvost hív, hogy felerősödj, s visszaadassál gyermeknek, szerető rokonoknak? Sem feleséged, sem fiad épséged nem akarja, gyűlöl a szomszéd, és ki csak ismer, mind fiú és lány. Tánc soda, míg a szívednek előbbrevaló a vagyon, ha másnak utolsó gondja szeretni, ki rá sose szolgálsz?”

(Horváth István Károly fordítása)

A XVII. századi fösvény sem tudja, mire való a pénz, mint ókori elődje. Egyrészt nem ismeri fel benne a csereértéket, a vásárlóerőt, ehelyett önmagáért szereti az aranyat és a bankót. Másrészt Harpagon is tolvajtól tart, sőt rokonait is azzal gyanúsítja, hogy meg akarják lopni. Rögeszméje elpusztítja a legtermészetesebb emberi érzéseket, a rokoni szeretetet és a szerelmet is.

Harpagon nemcsak fösvény, hanem kapzsi is. Mindkét vonása szorosan összefügg foglalkozásával, hiszen ő valójában uzsorás, aki drága kamatra ad pénzt megszorult embereknek. Kapzsisága különösen a II. felvonás 2. jelenetében mutatkozik meg. A jelenetből az is kitűnik, hogy Harpagon szívtelen és cinikus. Erre vall Simon úrral folytatott beszélgetése is:

„SIMON: …Én mindössze csak annyit mondhatok, hogy a családja igen gazdag, hogy anyja már nem él, és hogy ha kívánni tetszik, vállalja, hogy nyolc hónap lefolyása előtt apja sem lesz az élők sorában.

HARPAGON: EZ már valami. A keresztényi könyörület azt kívánja, Simon úr, hogy ha módunk engedi, minden szívességet megtegyünk felebarátainknak.”

Sajátságos felebaráti könyörület, amely egy apa elpusztítását mozdítja elő. Felháborodásunkat Moliére azzal csitítja, hogy a helyzetet komikusan állítja be: Harpagon nem sejti, hogy önmagáról beszél, hiszen fia kíván kölcsönt venni tőle.

Harpagon kapzsiságát fia ilyen szavakkal bélyegzi meg: „CLÉANTE: S apám arcán nem sül meg a bőr, hogy effajta mesterkedéssel gyalázatot hoz polgári nevére, hogy telhetetlen mohóságában odavet jóhírt, megbecsülést csak azért, hogy tallért tallérra rakjon, és hogy kamatemelés dolgában a leghírhedtebb uzsorásokon is túltett, mert olyan hitvány fogásokat még azok sem tudtak kieszelni.”

De bármennyire jártas is Harpagon az uzsorás ügyletekben, komikusan naivnak mutatkozik, amikor szerelmi intrikába bonyolódik. Nemcsak a fiatalok érzésvilága idegen számára, saját érzéseivel sincsen tisztában. Moliére kitűnően kiaknázza az ebben rejlő komikumot. Fruzsina könnyen elhiteti Harpagonnal a legnagyobb képtelenséget is, s valósággal az orránál fogva vezeti. De ugyanez a naiv szerelmes teljesen megközelíthetetlen, amikor pénzt kérnek tőle. Moliére Fruzsina és Harpagon párbeszédével érzékelteti ezt a kettősséget: