Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

Ilyennek ismerte meg Tolsztoj a háborút a szevasztopoli sáncokban, s ilyennek mutatja meg regényében. Pierre-nek ez a rövid idő is elég volt arra, hogy szörnyűségét, borzalmát felismerje, s most már hiába távolodik el a csata központjától, a borzalom, a nyomorúság nem hagyja el:

„De a füstfelhő takarta nap még magasan állt, és elöl, különösen balra, Szemjonovszkojénél még pezsgett valami a füstben, és a lövések zaja, a puskaropogás meg az ágyúdörgés egy cseppet sem gyengült, sőt a kétségbeesésig fokozódott; mint mikor az ember maradék erejét is összeszedve, torkaszakadtából ordít.” (III. 252.)

íme a kör bezárult, ismét széles panorámaként kapjuk a harcmezőt, de mennyivel komorabb, természetellenesebb ez a kép, mint a még boldog tudatlanságban élő Pierre első tekintete a csatamezőre. A borogyinói ütközet leírásában jobban megnyilatkozik a humanista Tolsztoj történelemszemlélete, mint filozófiai elmefuttatásaiban. A magasan álló nap már nem a természet harmóniáját fogja egybe, hanem a háborúzó emberek sivárságát, elvadultságát, félelmét, szörnyűséges sikolyát hallatja és láttatja meg.

Ez a három részlet Tolsztoj leíró művészetére is kiváló példa. A csatateret először távolról látjuk meg, a felszálló köd csak lassan villantja ki az ágyúk halvány füstpamacsait, a nap sugarai meg-megcsillannak a katonák feltűzött szuronyain. Pierre tekintete bejárja az egész harcmezőt, a templomot, a paraszt-kalyibákat, a háború még távol van, az egyes embereket még nem tudjuk megkülönböztetni, de érezzük, hogy ott állunk Pierre mellett, és ütközetet látunk. A távoli kép azonban nem mutat sokat: egyre közelebb és közelebb kerülünk az események forgatagához, a csatamezőből mind kevesebbet fog be a szem, de a részletek világos kontúrral rajzolódnak ki. Hallatlanul modern, a legkorszerűbb felvevőgép munkájára emlékeztető ez az ábrázolási mód; Tolsztoj nem fényképez, hanem filmet készít, a legkorszerűbb módon. Egyszerre csak a kamera helyet változtat, most már nem Pierre mellett van, hanem szemben vele közeledik felé. Pierre kétségbeesett arcát látja a hasonlóképpen ijedt francia tiszt. S a kamera ismét távolodik, elmaradnak a sebesültek, minden a távol ködében vész el, de a fülben, mint aláfestő hang, ott marad az irtózatos halálsikoly. Szemléletességében a tolsztoji mű utolérhetetlen magaslatokra emelkedik, s az olvasó Tolsztoj látszólagos kívülmaradása ellenére is ezért él benne a könyv minden jelenetében.

S ugyanilyen szemléletes a hősök bemutatása is. Gondoljunk Pierre első megjelenésére Anna Scherer szalonjában. A külső és a belső csodálatos összhangban áll, s minden aláhúzza azt a benyomást, hogy ez a faragatlan, becsületes ember idegenül érzi magát az ügyeskedő politikusok, udvari intrikusok világában; egyszeriben ítéletet mondott az író Pierre-ről, de a pétervári arisztokráciáról is.

De ugyanilyen szemléletes a csupa impulzus Natasa vagy az örök önfeláldozásra termett Szonya bemutatása. Velük éles ellentétben áll a szoborszerűen szép Héléne alakja:

„Nem nézett senkire, de mindenkire mosolygott, és kedvesen megadta a jogot mindenkinek, hogy gyönyörködjék termetének, telt vallanak, és az akkori divat szerint nagyon is födetlen keblének, hátának szépségében. Szinte a bál ragyogását sugározta szét. Héléne olyan szép volt, hogy a kacérságnak még az árnyékát se lehetett észrevenni rajta, sőt szinte röstelkedett kétségbevonhatatlan és túl erősen, lenyűgözően ható szépsége miatt.” (I. 20.)

Az író maga is gyönyörködni látszik ebben az önmaga teremtette csodálatos testben, de aztán egyszerre csak tudatára ébred, hogy a szoborszerű szépség szellemi korlátoltságot, erkölcsi gátlástalanságot takar.

Az egyszerű, természetes, szívéhez közel álló hősökhöz a festő ecsetjének lágyságával közeledik, Bezuhov, Natasa vagy Szonya rajza lágy tónusú, míg az üres Héléne inkább keményen faragott szoborra emlékeztet. Nem bemutatja hőseit, hanem az életre hívott alakok szívébe igyekszik nézni, cselekedted őket, s mintegy környezetük véleményét fogadtatja el az olvasóval. írói nagysága éppen abban rejlik, hogy az olvasó ily módon mesteri képet kap a regény valamennyi szereplőjéről, s az író kényszerít bennünket arra, hogy sorsuk iránt intenzíven érdeklődjünk, részt kérjünk bánataikban, örömeikben, kudarcaikban, sikereikben.