Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

S még valamire felhasználja az író Natasát: esztétikai elveit az ő gondolatai közé csempészi be. A falun nőtt, népdalok iránt rajongó leánykának az operai konvenció hamisnak, természetellenesnek tűnik. Natasa értetlenül nézi a közönség lelkesedését. A korabeli olvasók nem egybehangzóan értelmezték ezt a jelenetet, a hősnő reakciójára érzelmi és pszichikai magyarázatokat kerestek. Csak Tolsztoj jóval később megjelenő esztétikai írásai tették bizonyossá, hogy Natasa az író érzéseit fejezi ki, s hogy Tolsztoj már a Háború és békében is a szép „népi” értelmezése mellett tört lándzsát, s elhatárolta magát a széles tömegek számára érthetetlen, „hamis”, városi művészettől. Tolsztoj követelése, hogy a művészet a széles néprétegek számára hozzáférhető legyen, alapjában véve helyes volt, az analfabetizmus arányai miatt azonban szükségszerűen a művészet primitívvé válását jelentette volna (néhány évvel később Tolsztoj valóban erre a végkövetkeztetésre jutott!).

A társasághoz viszont Tolsztoj könyörtelen. Legjellegzetesebb alakjai a már többször említett Anna Scherer, Borisz Drubeckoj, Berg ezredes, a Kurágin család. Drubeckoj, a vagyontalan arisztokrata életpályája klasszikus példája a képzettség nélkül elért karriernek; hideg, számító elme, aki összeköttetéseit ápolva egyre feljebb és feljebb jut a történelmi események sodrában, míg végül is eljut a számára „függetlenséget” jelentő biztos kikötőbe. Függetlensége azonban éppen olyan erkölcstelen, mint egész karrierje, s mint ahogy erkölcsteleneknek tartja Tolsztoj saját korának függetlenéit is.

Míg Drubeckoj a szinte karikaturisztikusan megrajzolt karrierista prototípusa, addig Nyikoláj Rosztov a szűklátókörű falusi arisztokrácia képviselője. Kedvessége, vele születettje tulajdonságai ellenére Nyikoláj azt a réteget képviseli, mely az orosz életben feltétlenül negatív szerepet játszott. Imádott cárja hol háborút visel Napóleonnal, hol hű szövetségesének vallja magát, de Rosztovot mindez nem készteti gondolkodásra, ha valamit nem ért meg, akkor habozás nélkül elfogadja a felülről jövő indokolást. A tilsiti kocsmában ki is jelenti: arra nincs parancsunk, hogy gondolkodjunk. S ez az arisztokrácia a dekabrista felkelés elfojtása után készséggel engedett át minden politikai hatalmat I. Miklós kamarillájának. Ezért mozgott aztán légüres térben a krími háború után megindult reformmozgalom, egyedül az arisztokrácia játszhatott volna ebben komoly szerepet, évszázados politikai tétlensége miatt azonban a konzervatív orosz arisztokrácia elszokott a gondolkodástól, nem tudott a mozgalomnak programot adni, mert a jövőről semmilyen elképzelése sem volt. Talán az írónak nem is volt szándékában ilyen keményen ítéletet mondani a Rosztov által megtestesített orosz arisztokráciáról, de regényében a történelmi igazságok kimondásától nem rettenhetett meg, még akkor sem, ha ez esetleg saját tételének hitelét ásta alá. S ez esetben erről van szó. Tolsztoj a cári önkénnyel, a felülről indított álreformokkal, de a liberális megújulással szemben is mindenkor az arisztokrácia és a nép patriarkális kapcsolatainak koncepcióját állította szembe. S ezt a megoldást, az arisztokrácia és a parasztság eggyéolvadását nem szolgálja Nyikoláj Rosztov útja sem. Az író ideálját csak Pierre Bezuhov, s talán még nála is jobban, Natasa testesíti meg. A külső események megváltoztatásával enyhíthetett Tolsztoj az arisztokrácia és a parasztság kapcsolatának feszültségén, de nem térhetett el a valóságtól akkor, amikor egy-egy szereplőjén keresztül a kor hangulatát, levegőjét mutatta be.

S ezzel már válaszoltunk arra a kérdésre is, hogy milyen mértékben változtatta meg Tolsztoj a történelmi igazságot. Eleve el kell fogadnunk, hogy a történelmi regény írója szubjektív vagy objektív okokból, de soha nem adja egy kor teljesen valóságos képét. Az irodalomtörténészek nem is a másítás tényét, hanem sokkal inkább mikéntjét, célját kutatják. Tolsztoj kora reformmozgalmainak egyedüli megoldását az apák rendjének helyreállításában látta, s ennek érdekében sok mindent tompítani igyekezett. Ott azonban, ahol az adott kor atmoszféráját kellett visszaadnia, hű maradt a valósághoz. S ezért megkapó és szuggesztív erejű mű a Háború és béke.