Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

S így az író minden igyekezete ellenére a regényen mindvégig kívül maradnak a nagy történelmi személyiségek, mert légüres térben mozognak: látszólag ők irányítják az eseményeket, valójában azonban ugyanúgy a fátum végrehajtói, mint bárki más. Pedig az író mindent megtesz, hogy alakjukat hitelesebbé tegye: Kutuzov ravaszul szunyókál, amikor fontos döntések meghozatalára kerülne sor, Napóleon előírásosan rikácsol, és Szperanszkij csizmái pedig még a valóságosnál is vakítóbban ragyognak. Az író tehát a történelmi személyek megrajzolásakor is lelkiismeretesen teljesíteni igyekezett feladatát, s nem írói nagyságán, hanem a mű alapkoncepcióján múlt, hogy műve a külső egyezések ellenére is itt hat legkevésbé hitelesnek. Az író gondolatainak kifejezésére leginkább három főhősének, Andrej Bolkonszkijnak, Pierre Bezuhovnak s Natasa Rosztovnak az alakját használta fel.

Bolkonszkij herceggel Anna Scherer szalonjában ismerkedünk meg. Társaságbeli rutinja ellenére nyugtalan, rideg, harapós kedvű ember, s mint a tőle erősen elütő Bezuhov, ő is idegenül érzi magát a pétervári társaság köreiben. Megveti és lenézi az Anna Scherer és Vaszilij Kurágin típusú embereket, s mérhetetlenül tiszteli a középszerűség aranyszabályait felrúgó, mindent egyéni elgondolásainak alárendelő Napóleont. Andrej herceg ugyanúgy, mint ekkoriban ezrek és tízezrek Európában, Napóleon mintájára szeretne kitűnni, érdemeket szerezni. S mert a franciák császára háborúban emelkedett ki a szürke tömegből, ő is a maga Toulonját keresi: az első adandó alkalommal hadi szolgálatra jelentkezik, apja házában hagyva másállapotos feleségét.

Háborúba indul, mert hamis elképzelései vannak a hősiességről, azt hiszi, hogy a hősnek rendkívüli tetteket kell végrehajtania. Először a schöngrabeni csatatéren kezdi másként látni az igazi bátorság, az igazi hősiesség fogalmát. Tusin kapitány, az egyszerű katona csak kötelességét teljesíti, sem maga, sem tiszttársai nem is tudják, hogy tulajdonképpen ő mentette meg Bagration hadtestét. De ez még csak az első lecke. A második Austerlitz alatt éri Bolkonszkijt. Egy pillanatra azt hiszi, hogy személyes bátorságával, egy, a katonákat lenyűgöző vakmerő rohammal győzelemre fordíthatja az ütközetet, de patetikus felbuzdulása nem állítja meg a hadsereg felbomlását, s ő maga ugyanolyan romantikus felségességgel, de ugyanolyan értelmetlenül áztatja vérével a csatamezőt, mint amilyen a nekibuzdulása volt. Bolkonszkij ezzel teljesítette is a Tolsztoj által neki szánt szerepet (az első változatokban Bolkonszkij halálát is leli az austerlitzi csatatéren, s később csak azért módosítja sorsát az író, hogy az udvari bürokráciát bemutathassa), bebizonyította, hogy a hősiesség nem rendkívüli dolog véghezvitele, hanem az élet ismeretéből, a valóság megismeréséből fakadó kötelességteljesítés.

Az igazi hősiesség megismerésében segítették Bolkonszkijt élményei is, a felismerés azonban villámcsapásként éri: Austerlitz ege alatt rádöbben arra, hogy az égbolt mérhetetlen végtelenjéhez képest minden csak hiábavalóság. Számtalanszor elmondták már, hogy a tolsztoji hősök jellemfejlődése nem fokozatos: egy felismerés tökéletesen megváltoztatja őket, s a mű következő lapjain már teljesen új emberekként állnak előttünk. Andrej herceg, aki addig csak a dicsőségről, az emberek közül való kitűnésről álmodozott, egyszerre nemcsak egoista dicsőségvágyát érzi nevetségesnek, hanem általában az emberi tevékenységet.

S ebben a hitében csak még jobban megerősíti hazatérése Liszije Goriba (ez a birtok természetesen Jasznaja Poljana mása); felesége, a „kis hercegné” értelmetlen halála a gyermekágyban. Andrej, felesége halála után az apró örömökben keresi a boldogságot; mint általában a régi típusú arisztokraták, nem érdeklődik társadalmi kérdések iránt, s egyedüli életcéljának övéi boldoggá tételét tekinti. De a zöldellő tavaszi mező, az élettől duzzadó vén tölgy, s a holdfényes éj mámorában megindítóan bájos Natasa visszaadják életkedvét. Udvari szolgálatra jelentkezését azonban Szperanszkij merevsége miatt hamarosan megbánja. Számára, csakúgy mint Tolsztoj számára, a felülről megindított reformok nem hozhatnak igazi megújulást, de a belülről jövő, igazi társadalmi megújulás elérésére ő már nem alkalmas. Félig európaizálódott, félig „népi” alakja valahogy légüres térben marad. Jellegzetesen felesleges ember: nem vitt véghez semmilyen nagy dolgot sem Schöngraben, sem Austerlitz alatt, nem ő választotta, s nem ő hagyta el Natasát, s természetesen nem elégíti ki az ezredparancsnokság sem, amit pedig maga választ a gyűlölt hivatalnokoskodásra emlékeztető segédtisztség helyett. Halála tragikus sorsának tragikus vége.