Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

Pierre Bezuhovval is Anna Scherer szalonjában ismerkedünk meg (különben ő a regény egyetlen szereplője, akinek nevénél Tolsztoj következetlen: hol Bezuhovnak, hol Bezuhijnak írja). Az udvari, a társadalmi életben naiv őszinteségével, faragatlanságával lep meg mindenkit, egy gyermek és egy jóságos mackó tulajdonságait egyesíti személyében. Nehézkes alakja hol itt, hol ott bukkan fel, ott csetlik-botlik a főúri szalonokban, a borogyinói csatatéren, a megszállt Moszkvában, mindenütt a lét értelmét, az élet célját keresi, megfigyel, jelen van, s szerepe sokszor az antik drámák kórusáéra vagy a modern színművek narrátoráéra emlékeztet. A Háború és béke szinte minden jelentős eseményét az ő szemével láttatja meg az író. Sorsa, érzései, gondolatai fejezik ki leginkább a Háború és béke alapgondolatát. Hősünk életéből három momentumot ragadunk ki: a szabadkőművesekkel való szakítását, a borogyinói csatát és későbbi politikai tevékenységét. Bezuhov csak mérhetetlen vagyonának köszönheti, hogy a pétervári társaságban megtűrik, s ugyancsak vagyona miatt vonják be a „testvérek” a szabadkőműves páholyba is. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy csodálatosnak tűnő tanaik ellenére a testvérek közönséges szélhámosok, akik emberbaráti érzései kihasználásával vagyonából szeretnének morzsákat csipegetni, s a felháborodott Pierre ezek után szakít is velük, s a tolsztoji hősökhöz méltó 180 fokos fordulattal ezután mindennemű társadalmi problémától távol tartja magát.

Letargiájából az 1812-es francia támadás mozdítja ki, hazája védelmére akar sietni. A véletlenek sorozata úgy hozza magával, hogy jelen van a borogyinói csatamezőn, egyrészt, mert az író vele akarja megláttatni az ütközetet, másrészt, mert a csata mintegy jellempróba számára. Mondanunk sem kell, hogy Bezuhov a próbát nem állja ki: ügyetlenül bukdácsol a harcmezőn, nem tudja átérezni a katonák lelkesedését, fél. Egyvalamit azonban ő is megért ekkor, mint Bolkonszkij Schöngraben alatt: a lemondásokkal teli paraszti kötelességteljesítés jóval magasabb értékű, mint a kiváltságosok üres élete. A borogyinói csata leírása mintha csak Tolsztoj ama fiatalkori tézisének lenne a bizonyítása, hogy az igazság mindig paradoxon: egyrészt a közös, népi aktivitás apoteózisa, másrészt a csak látszólag emberi ambíciók hiábavalóságának bemutatása. Pierre most már látja, tudja, hogy a civilizációs mázt le kell magáról hámoznia, ha olyan akar lenni, mint ők, azaz a parasztok. Ebben a meggyőződésében csak megerősíti Platón Karatejev. Karatejev a regény méreteihez viszonyítva nem játszik a történetben különösebb szerepet, figurája meglehetősen elnagyolt, de Tolsztoj az ű alakjával akarja megmutatni a népet; Platón Karatejev beletörődésével, szegénységével, apró örömeivel a széles néptömegeket hivatott képviselni. Karatejewal való együttléte után Bezuhov egészen más ember lesz: a népen akar segíteni, politikai tevékenységet folytat.

Szinte általánosan elfogadott vélemény, hogy az 1820 Pierre-je dekabrista. Pedig milyen messze van a dekabristáktól! Még az alkotmányos monarchiáig sem jut el, az arisztokráciának szerinte csak valamilyen közvetítő, tanácsadó szerepet kellene betöltenie a nép és a mindenható uralkodó között. S még Pierre is ellenzékinek számít a „liberális” cár, I. Sándor országában! Az író eredeti szándéka szerint a naiv, sokat csalódó, de mégis optimista Pierre lett volna a regény főalakja, s ha a végleges formában időnként a kiábrándult Bolkonszkijjal azonosul az író, abban ismét saját koráról mondott keserű bírálatának kifejezését kell keresnünk.

Pierre Bezuhov feleségének Tolsztoj az első pillanattól kezdve Natasát szánta. Natasa az életerő megtestesítője. Életét az érzelmek irányítják: ezért érdeklődik a léha Anatol Kurágin iránt, ezért szakít Andrej herceggel, s ezért köt Bolkonszkij halála után viszonylag olyan gyorsan házasságot Pierre-rel. Tolsztoj szándéka szerint Natasa az élő bizonyíték arra, hogy az ösztön és az értelem harcában mindig az ösztön diadalmaskodik.

Natasa maga az egyszerűség, a természetesség, s talán ő az egyetlen, a~kinek fejlődése fokozatos, természetes. A harmatosán bájos, gondtalan lányból a szemünk előtt lesz az epilógus példás felesége, gondos anya, a családi tűzhely semmi mással nem törődő őre. Mi más lenne ez a fejlődés, mint a nőemancipáció sajátos kritikája? Tolsztoj még egyszer hitet tesz a patriarkális családi élet, a boldogságot a családi tűzhelynél megtaláló nő eszménye mellett.