Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

Ez a megállapítás azonban már a művészi kifejezési eszközök vizsgálatához vezet el bennünket. Tolsztoj általában nem nyilatkozott műveiről; véleményét magánlevelezésében többször kifejtette, de nem hozta nyilvánosságra. A Háború és béke ebből a szempontból kivétel. Regénye megjelenése után, 1869-ben kiadott tanulmányában többek között műve műfaját is igyekszik meghatározni:

„Mi is hát a Háború és béke? Sem nem regény, sem nem poéma, s még kevésbé történelmi krónika. A Háború és béke olyan mű, amelyben a szerző olyan formában kívánt mindent kifejezni, amilyenben kifejezte. A szerző ilyetén állásfoglalása az általánosan elfogadott műfajokkal kapcsolatban elbizakodottságnak tűnne, ha előzmény nélküli lenne. Az orosz irodalom Puskin óta szakadatlanul eltér az európai formáktól, s a hozzájuk való alkalmazkodásra meglehetősen nehezen találnánk példát.”

Ha tehát a Háború és béke műfaját kívánjuk meghatározni, ajánlatos a szerző megjegyzéseiből kiindulnunk. Nyilvánvalóan sajátos értelmezésben használta az egyes fogalmakat, azonban egyet máris leszögezhetünk: Tolsztoj az orosz irodalom jelentőségét elsősorban abban látta, hogy az írók Puskin óta fittyet hánytak az irodalmi szabályoknak, s a mesterséges megkötöttségeket levetkőzve természetes műveket alkottak.

A regény a hagyományos értelmezés szerint a cselekmény megindításával , kezdődik, s a bonyodalmakon keresztüljut el a megoldáshoz. A megoldás egyben azt is jelenti, hogy az író valamiképpen lezárja regényét, kielégíti az olvasó kíváncsiságát a hősök további sorsát illetően. Az első tervek szerint a Háború és békének is hagyományos értelmezésű regénynek kellett volna lennie. A ránk maradt feljegyzések szerint az arisztokrata családregényt négy házasság happy endje zárta volna le. A zárt forma azonban hamarosan akadályozta az írót, a családregény kereteit Tolsztoj túlságosan szűknek érezte.

Ekkoriban már poémává, azaz egy főhős köré csoportosítva az eseményeket egy bizonyos kor társadalmának leírásává akarja fejleszteni művét. A mű gigantikus méretűvé, hazája egy vészterhes korszakának átfogó ábrázolásává csak később vált.

Természetesen a Háború és béke regény, de szerzője a hagyományos irodalmi kereteket felrúgta. Először is Tolsztojnak el kellett vetnie a szokványos befejező formát, a házasságot, a halált. A hagyományos regényben ugyanis az élet a mű befejezésével mintegy megállt, márpedig az író szerint az életben soha nincs megállás, semmi sem fejeződik be a hős halálával, s minden megindul már a főhős megszületése előtt. Tolsztoj sohasem bonyolítja a cselekményt, hősei önállóan cselekszenek, a cselekmény alakul, fejlődik, s egyszerre félbeszakad, s – nem befejeződik. A Háború és békében nincs hagyományos megoldás, Bolkonszkij halála nem zár le semmit, de nem zár le semmit Pierre és Natasa házassága sem. A végső beszélgetés Pierre és Nyikoláj között éppen arra enged következtetni, hogy hőseink életében hamarosan komplikációk léphetnek fel.

Az író az élet bonyolultságát kívánja kifejezni, s így Bolkonszkij halála után Bezuhov nem maradhat egyetlen főszereplő, mellé felnő Natasa is, s Tolsztoj ismét megoszthatja magát két főhőse között. Szakított a hagyományos regényfelfogással abban is, hogy művében első helyre tette történelemfilozófiai elmefuttatásait. Olyan jelentőséget tulajdonított ezeknek az elméleteknek, hogy egyes fejezeteket tudományos értekezésekké változtatott. Tudományos igénnyel léphet fel azonban Tolsztoj pszichológusként is. Tolsztoj írásműveivel nagy célját, az ember belső tökéletesítését kívánta szolgálni. Az ember belső tökéletesedése azonban csak akkor következhet be, ha ismerjük az emberi lelket. Csak az emberi lélek ismeretében lehetünk tisztában a jó és rossz, a képmutatás és az őszinteség, a szeretet és a gyűlölködés közötti harc lényegével. Ennek a belső harcnak az intenzitása egyénenként változó, s függvénye a külső körülményeknek is. A rendkívüli helyzetben levő ember számára a választás különösen kiélezett, s a háború, az életveszély minden külső mázt lehámoz. A pacifista Tolsztoj ezért juttatja oly gyakran hőseit csataterekre.

Tolsztojnak nem sikerült az embereket megváltoztatnia, de módszere egészen új lehetőségeket tárt fel az irodalmi ábrázolás számára. Olyan dolgokat lát meg, amit előtte senki sem látott, eljut a tudat legtitkosabb rekeszeihez. Érdeklődése nem öncélú. Azért mutatja be hősei legtitkosabb gondolatait is, mert így akar róluk ítéletet mondani. Amikor Drubeckoj házasságra szánja el magát, ‘ de közben már azon gondolkodik, hogy sűrűn távol él majd dúsgazdag feleségétől, azonnal tudjuk, hogy ez az ember cinikus, lelketlen törtető. De Nyikoláj Rosztovot is tökéletesen elénk állítja egy látszólag lényegtelen pillanat: a vadászaton azért imádkozik, hogy az ő kutyája érje el a többi vadász szeme láttára elsőnek az űzött farkast. Rögtön tisztában vagyunk vele: könnyelmű, alapjában véve jószívű ember, aki a legkisebb csekélység miatt is indulatba jön, s aki mindenekelőtt környezetének szeretne imponálni.