Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

Tolsztoj az öreg tölgyet kétszer írja le, mindkétszer Andrej szemléletével. Az első alkalommal az austerlitzi felismerés és felesége halála miatt apátiába süllyedt Andrej így látja a tölgyet:

„Az út szélén állt egy tölgy. Bizonyára tízszer vénebb a nyíres többi fájánál, és kétszerte magasabb, tízszerte vastagabb, mint akármelyik nyírfa. Két ölre való hatalmas tölgy, gallyai láthatólag már régen letöredeztek, foszló kérgét meg régi bibircsókok borították. Kajlán szétterpesztett, otromba, bütykös karjaival meg ujjaival, mint egy fitymálódó, dühös vén torzszülött, állt ott a mosolygó nyírfák között. Csak ő nem akarta átengedni magát a tavasz bűvöletének, csak ő nem akarta látni sem a tavaszt, sem a napot.” (II. 163.)

S egyszerre Tolsztoj emberi nyelven szólaltatja meg a fát:

„Tavasz, meg szerelem, meg boldogság! Hát hogy nem unjátok már ezt az örökké újrakezdődő, ostoba és értelmetlen csalást – mintha így szólt volna a tölgy. – Örökké ugyanaz a nóta, mindig ugyanaz a csalás! Nincs se tavasz, se nap, se boldogság! … nem hiszek a ti reményeitekben, csalóka ábrándjaitokban!” (II. 163.)

Tolsztoj megszemélyesíti, „megszólaltatja” a tölgyet, hogy Andrej lelkiállapotát, szomorúságát ezzel is indokolja. A tölgy maga Andrej herceg. A nyírfák, azonban a közelgő tavasz győzelmének előhírnökei, mintegy megelőzik azt a pillanatot, amikor a holdfényes éjszakában megmámorosodott Natasát figyelő Andrej egyszeriben „fiatal gondolatok és remények” zűrzavarát érzi magában. S Rosztovéktól teljesen átalakulva tér haza birtokára. De átalakul közben e tölgy is:

„A vén tölgy teljesen átváltozott, dúsnedvű, sötétzöld lombsátort eresztett, és enyhén, kéjesen ringatózott a lenyugvó nap sugaraiban… De hiszen ez ugyanaz a tölgyfa – gondolta Andrej, és minden ok nélkül a megújhodás, az öröm tavaszi érzése fakadt fel benne is. Életének minden fontos pillanata hir– telén, egyszerre eszébe jutott. Austerlitz a magas éggel; feleségének szemrehányó halott arca; Pierre a kompon; az a kislány, akit úgy elragadott az éjszaka szépsége; rneg az a hold, az éjszaka – mind-mind egyszerre eszébe jutott.”

„Nem! Harmincegy éves korban még nincs vége az életnek – állapította meg Andrej herceg véglegesen, visszavonhatatlanul.” (Ilr. 167.)

Andrej ugyanúgy magához tér mélységes apátiájából, rezignációjából, mint a természet a téli álom után. S még valamit akar ezzel a jelenettel kifejezni Tolsztoj: az embert és a természetet ugyanazok a törvények irányítják, ugyanúgy változnak az évszakok az emberi életben, mint a természetben, a tavasz után jön a nyár, majd az^ősz és a tél, az örök körforgás befejeztével maga Andrej herceg is visszatér a télbe, a halálba, s halála éppen azért olyan fenséges, mert a természeti törvényeknek engedelmeskedik. (Gondoljunk a Három halálra: az úrnő és a paraszt halálánál sokkal bölcsebb a fa halála, mert a fa az elmúlást nem is érzi halálnak, hanem csak a soha el nem pusztuló természet öröktől fogva való újjászületésének.)

Ahogy a tavaszi rét Andrej herceg újjászületésének válik jelképévé, úgy lesz a borogyinói csatamező Pierre zaklatott lelkiállapotának, a háború kegyetlenségeinek, borzalmának leírásává. Az első kép a csatatér távoli panorámáját adja, s mintegy elrejti Pierre elől a borzalmakat:

„A Pierre mögött bal felől felkelő fényes nap ferde sugarai a tiszta, reggeli levegőn keresztültűző, arany-rózsaszín fényt és hosszú sötét árnyékokat vetettek a tájra. A körképet bekeretező távoli erdőket mintha sárgás-zöld drágakőből vésték volna ki, csúcsaik hullámvonala jól látszott a láthatár szélén, közöttük meg Valujevón túl a szmolenszki országút törte át magát, amelyet véges végig csapatok leptek el. Valamivel közelebb aranysárga mezők és pagonyok ragyogtak.” (III. 241.)

Rendkívül szemléletes tájkép, azonban csak a magasból s messziről ilyen, A háború távolról talán férfias kalandnak, erőpróbának látszik, közelről azonban nyomorúság, szenvedés, vér és erőszakos halál.

„A gyalogosok sorai eltűntek a füstben, csak elnyújtott kiáltásuk, meg a puskák sűrű durrogása hallatszott. Néhány pillanat múlva sebesültek és hordágyak egész tömege áramlott onnan. Az ütegállásra még sűrűbben hulltak a lövedékek. Néhány eltakarítatlan ember feküdt körülötte.” (III. 249.)