Franz Kafka – A per (1914-1924; 1925)

A regény hangulata

Talajtalansága viselkedésére is visszahat. Jellegzetes hangulata az érdektelenség, a közöny, amelyet olykor-olykor felcsattanó ingerültség szakít meg. Letartóztatását például csaknem teljesen szenvtelenül, egykedvű belenyugvással, némi értetlenséggel veszi tudomásul, csak később tör fel belőle a csenevész méltatlankodás („elvégre jogállamban élünk”). Az ülésteremben nem az elvárható felháborodott tiltakozását fejezi ki, hanem csak szerepet játszik (a „tetszést” akarja elnyerni), végül elvakultan vagdalkozik („korrupt banda!”). Szerepzavarban szenved. Nincsenek közvetlen, azonnali, természetes indulatai. Hol az a hibája, hogy „túlságosan makacs” (Leni tolmácsolja a „törvény”-beliek véleményét), hol pedig az, hogy passzivitásba süllyed („elhanyagolja a pert”). A dómbeli példázat hősének is a „telhetetlenség” a vétke. A végső önkritika Josef K. szájából: „Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul nem is helyeselhető célból.” Íme az emberi akarat mint bűn, mely csak boldogtalanságot szabadít ránk – Schopenhauer filozófiája szerint. Josef K. egy darabig még tiltakozik az értékrend felborulása ellen, és nem fogadja el az „igazság” fogalmának térvesztését. (A pap szavai ellen – „nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek” – fellázad: „A hazugságot avatják világrenddé.” Nem vállal bűnrészességet a hazug világban.) Az utolsó fejezetben azonban belátja, hogy a „mérlegelő értelem” bölcsességénél nem követelhet többet, és tudomásul veszi a sorsot.

Felróható volt tehát (önmagának), hogy eddigi életét a társadalmi elvárások és a hivatal töltötték ki, amelyeket azonban elégtelenül szolgált, és így maga az élete minősült „bűn”-nek. A „letartóztatás”-tól kezdve élete fokozatosan a „per”-rel válik azonossá, amelyet szintén képtelen a „bíróság” elvárásai szerint kezelni (az ügy megvitatása helyett Lenivel tölti az időt stb.), és amelynek puszta létével szégyent hoz a rokonságra. Egész életét, teljes egyéniségét feláldozta, mégis rágalom illeti, ítélet vár rá.

A per alapja a feloldhatatlan ellentét, a paradoxon. „Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s ugyanakkor az ártatlanságát hangoztatja.” Hiába keresi Josef K. az adekvát magatartást. Nem kap pontos időre szóló idézést, mégis – polgári-hivatalnoki beidegzéssel – pontosan akar érkezni, a „bíró” ennek ellenére akkurátusan a fejére olvassa a késése tartamát. Másoktól is csak kétértelmű és tisztázhatatlan jelentésű útbaigazításokat kap. A festő a gyakorlat és a törvény ellentmondását fejtegeti: a nézőponttól függően másként fest a bírák megkörnyékezhetősége is és az ártatlanok felmentése is. A dómbeli példázatban „a Törvény kapuján” most nem lehet bejutni – végül már nem lehet bejutni, pedig kizárólag a várakozó számára nyílt meg a kapu.

E példázatban a bebocsátásra váró férfi is, de az őr is áldozatnak tekinthető. A pap búcsúmondatai hasonlóképpen talányosak: „A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.” A saját helyzetét sem tisztázhatja Josef K.: hiába tiltakozik azzal, hogy „én nem vagyok bűnös”; „így szoktak beszélni a bűnösök” – hangzik a pap válasza. Megerősítést jelentene, ha a hős maga mellett tudhatná az embertársak bizalmát, de ezt pl. Bürstner kisasszonytól, a hozzá legközelebb élő és mégis elzárkózó nőtől nem kapja meg: „ha valakinek mindjárt egy vizsgáló bizottságot küldenek a nyakára, az mégiscsak nagy gonosztevő lehet” – ámbár a szabadlábon maradásból ítélve „mégsem követhetett el olyan nagy bűnt”. Az emberi élet: maga a bizonytalanság. A letartóztatás után, a valódi felmentés és az ítélet végső pontjai között lebegünk, életünkben egyiket sem érhetjük el, mert az maga volna a halál, a megsemmisülés. Ebben áll létünk abszurditása; ebbe kellene belenyugodnia Josef K.-nak.

Kafka szereplőrendszere

A regény szereplői közül néhányan még nem kerültek a „bíróság” elé. Ők engedelmesen betöltik a társadalmi ranglétrán nekik jutó helyet (Grubachné, Bürstner kisasszony és a barátnője stb.), szánnivalóan kiszolgáltatottak, modorosan viselkednek, szürke egyhangúságban élnek. érdektelenség vagy legfeljebb kéjes, kárörvendő érdeklődés jellemzi pl. a penzióval szomszédos házból átbámuló két öreget – a tapintat és a segítőkészség belőlük teljesen hiányzik, ez is korunk egyik jellemzője. A még be nem idézettek nincsenek sokan. A vádlottaknak viszont már testestől-lelkestől azonosulniuk kell az „üggyel”, életük azonos lesz a „per” intézésével, azért nincs személyiségük. Ilyen sorsra jut „gyáros”, „kereskedő” és „festő” egyaránt, polgári foglalkozásuk idővel névlegessé válik és megszűnik. Josef K. viszont „makacs” figura, nem alkalmazkodik, ezért az ő ügye hamar befejeződik. Akire a „bíróság” már kiterjesztette hatalmát, az teljesen ki van szolgáltatva (a „bírósági szolgának” használják a lakását, elragadják a feleségét: „nekem nem szabad védekeznem”). A két „őr”, Franz és Willem már a „bíróság” gépezetének alkotó elemei. Elkövetnek ugyan kisstílű emberi visszaéléseket, de rögtön megbűnhődnek érte. Formálódásuk irányát jelzi a két „kivégző” férfi a tizedik részben.