Franz Kafka – A per (1914-1924; 1925)

A szöveg külső formája homogén, az író a párbeszédeket sem tagolja a beszélők váltakozása szerint, és így egy tartalmában rendkívül sokrétű szövedéket hoz létre. A tagolatlanság elsősorban a világkép torlódásait, a hős világba vetettségét és kilátástalanságát jelzi. A folyamatos közlésmód a szürrealista asszociációknak is teret nyújt, az álomképek és érzékletek egymásba tűnéseit teszi lehetővé.

Az objektivitás, a tárgyiasság nem csupán az elbeszélő szenvtelenségével kapcsolatos, hanem a műben kifejeződő világkép jelzésének is eszköze. A hős fogódzót keres, hozzá akar férni a dolgok lényegéhez, de csak a konkrét jelenségeket érzékeli. A lényegi szféra, a dolgok maguk (ismét Schopenhauert idézhetjük) az ember számára mindig megközelíthetetlenek maradnak, csak képek és nevek ragadhatók meg. Ebből a görcsös törekvésből, ebből a léthelyzetből következik a tárgyszerű leírások és érzékletek túlsúlya: „Ismét megjelent a szempár, most szinte szomorúnak látszott, de ez talán csak érzékcsalódás volt, a nyílt gázláng okozhatta, amely erősen sisteregve égett a fejük fölött, de csak kevés fényt adott.” (E jellegzetes mondat stílusbeli sajátosságai: laza mellérendelő, érzékleteket és bizonytalan vélekedéseket soroló tagmondatlánc; valóságelemek, amelyeket az olvasó képes jelentésűnek, metaforáknak foghat fel.)

Kafka nézőpontja váltakozik. A leírt jelenségek, valóságelemek hol köznapinak, hol monumentálisnak tűnnek az olvasó előtt (Fried István). A triviális és az eszményi olykor helyet cserél (a vizsgálóbíró „törvénykönyve”: füzet, megbotránkoztató ábrákkal; a padlásajtón a bírósági helyiségek felirata: gyerekes ákombákom). Hevenyészett, kezdetleges, jelentéktelen mozzanatokból áll világunk, de ezek mögött is keresni kell a lényeget, a jelentést, a létezés célját. Josef K. a regény utolsó sorai szerint a „szégyen” érzetével átlép az élet határán a halálba, a nemlétbe. Vajon együtt érez-e vele az olvasó? A mű végkicsengése abszurd, hiszen lelepleződik a teljes értelmetlenség, a hős feladja a kilátástalannak látott küzdelmet, feladja a cselekvés lehetőségét. De érezhető Josef K. sorsának és példázatának tragikomikuma is: képességei ugyan elégtelennek bizonyultak, de a maga szűkös lehetőségei között megpróbált tiltakozni a teljes értelmetlenség ellen.