Arany életrajza és pályaképe

Az ötvenes évek lírája (Nagyidai cigányok, Letészem a lantot, Ősszel, Kertben)

Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés, a dezilluzionizmus volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen. Ilyen pl. a Nagyidai cigányok című vígeposz is. Ez a Thököly-szabadságharc idején játszódik. Ezt 1851-ben írta, és rendkívül sok kritikát tartalmaz, ami miatt szembe is kerül a közvéleménnyel. A kritika a nemzet hibái ellen irányul, amiket mi követtünk el, mint pl. a szabadságharc alatt is sokan saját érdekeikben cselekedtek, nem az egységes nemzet volt az első, hanem az egyén – ezt Csóri vajda képviseli (kurucok kiszöktek a várból, rábízták a várat). Arany azt mondta, hogy merjünk szembenézni a valósággal, ne kergessünk illúziókat (A mű fele tulajdonképpen utópia, amikor Csóri vajda álmodik). De a közvélemény Csóri vajdát Kossuthtal azonosítja, a cigányokat a magyarsággal, és a művet a magyar nemzeti karakter kigúnyolásaként fogták fel, de nem kritizálták, nem merték kritizálni Aranyt, inkább elhallgatták.

A Letészem a lantot szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Ez konkrétan az utolsó versszakban egy allegóriában jelenik meg, amiben a törzs a nemzet, a virág pedig az egyén, az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, és ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra, ezt a két múlt idővel érzékelteti: “hová lettél”: régmúlt, „hová levél”: közelmúlt, ami még kihat a jelenre – ez a megdöbbenést szimbolizálja.

Az Ősszel abból az elkeseredésből fakad, hogy 1760-ban Osszián nevében egy James MacPherson nevű skót lelkész egy eposzt ír (így visszavágva az angoloknak, akiknek nincs nemzeti eposzuk és lenézik a skótokat, és úgy adta ki őket, mintha ősi nemzeti eposz lenne.) 1848-ban pedig megjelenik a Kalevala (finn eredetmonda), a magyarok pedig nem rendelkeznek ilyesmivel és ez a hiány nagyon nyugtalanította Aranyt, mert Aranynak ez fontos lett volna. Homérosz legenda is van benne (Osszián ellenképe). Tehát itt is a múlt és a jelen összehasonlítása van, egy tudatos ellenpont. Leír egy eszményített tájat úgy, hogy nekünk ilyen nincs: negatív tájfestés (mint Berzsenyi a Közelítő tél-ben). Az ősz is metafora, elmúlást, értékpusztulást jelent, és az utolsó versszakok érzékeltetik, hogy a magyar nép tragédiája ez: Osszián az utolsó bárd, nincs többé nép, nemzet. Végig a versben hívja Ossziánt, az utolsó versszakban viszont azonosul vele és őt hívja valaki: jer Osszián, mert nincs többé nép, nemzet (nemzethalál). A Kertben című költeményben pedig egy kiábrándult világnézet, egy negatív haladás-kép jelenik meg. Megbukott a haladásba vetett hit (Petőfi versei). Ez Arany igazi oldala.

A nagykőrösi balladák (Ágnes asszony, Szondi két apródja)

Ez Arany első ballada-korszaka, 1851-1860-ig tartott, mikor Nagykőrösön volt tanár. Kemény Zsigmonddal és Vajda Jánossal együtt az volt a véleménye, hogy a szabadságharc nem csak a külső ellenség miatt bukott meg, hanem mert kijöttek a magyarok rossz tulajdonságai, belső viaskodások, stb. Ezzel szemben volt egy másik tábor, vezetője Jókai, aki szerint nem bennünk volt a hiba, csak az ellenség közénk furakodott, és az árulók miatt buktunk el. Arany nem képes illúziókkal szemlélni a magyar múltat és jelent, pesszimista, de mégis úgy gondolja, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és tudja, hogy ez az ő feladata, hiszen Petőfi meghalt és 1855-ben Vörösmarty is. Ez a kettősség jelenik meg balladáiban is: a kétlelkűség. A nagykőrösi balladákban Arany összegzi a kialakult hagyományokat: az erdélyi székely népballadákból a kihagyásos és a párbeszédes szerkezetet veszi át, az angol-német műballadákból a titokzatos, félelmetes környezetrajzot.

Egyik ilyen balladája az Ágnes asszony. Ebben az előtörténet késleltetve van, tömbszerű a felépítése, de nem az elején, hanem valamivel később a cselekmény előrehaladtával ismerjük meg. Itt is jellemzőek a kihagyások, az ezek alatt lejátszódó cselekményeket tulajdonképpen nem hiányoljuk, következtetni tudunk rájuk, és a kihagyásos szerkezet miatt tömörebb lesz a ballada, ez tehát a sűrítés egyik formája. Ettől lesz drámai a történet. A legfontosabb része a történetnek az, amikor Ágnes a börtönben van, mert ekkor egy lélektani folyamat játszódik le: Ágnes megőrülése. Egy belső küzdelem ez, amit érzékeltet a refrén, ami lehet Ágnes asszony szövege, de vannak helyzetek amikor más is mondja (lírai én). Ágnes asszony bűntudatát fejezi ki, de hogy folytonosan ott van minden versszak végén, az azt tudatja, hogy már megőrült. Megpróbálja eltüntetni a nyomokat és saját lelki sérüléseit. Ágnes harcol a megőrülés és az öregség ellen (ezeket a harcokat még kiemeli a fény és az árnyék harca is). A végén pedig, mikor Ágnes otthon van, örökké a leplet mossa, ebből is az derül ki, hogy megőrült és hogy bűne alól nincs feloldozás (bár a bírák éppen őrültsége miatt mentik fel), büntetése, hogy lelkiismerete mindig furdalja, mindig mos, pedig már nem is véres az ing. Arany balladáiban ez tehát a visszatérő téma, a tanító jelleg: a könnyelműségből bűn származik, ha engedünk a kísértésnek, és ez sokszor gyilkosságba torkollik vagy őrületbe.