Arany életrajza és pályaképe

Az Őszikék lírája (Őszikék, Epilógus, A tamburás öregúr, Tölgyek alatt)

Arany 1862 után sokáig nem ír befejezett művet, vagy csak alkalmakra ír rövid epigrammákat. Elhallgatásának az oka az volt, hogy a népnek szüksége lett volna egy nemzeti költőre, aki biztatja őket. De Arany tudta, hogy nincs semmi biztató, tehát a népnek hamis illúziókat kellet volna állítania, de Arany költői magatartásformája messze volt ettől, ő nagyon pesszimista világnézetű volt. Arany arra fogta elhallgatását, hogy fiatalon meghalt Juliska lánya, ez személyes válságba sodorta és hogy sok a hivatalos elfoglaltsága. Miután 1877-ben nyugdíjba megy, a Gyulai Páltól kapott kapcsos (bizalmas) könyvbe elkezd verseket írni, de csupán magának, mivel a kapcsok jelezték neki, hogy nem kell közreadnia és írhat nyugodtan, mert „nyugdíjba ment” a nemzeti költő szerepéből. A kapcsos könyvbe bemásolt tisztázatokat elnevezte Őszikéknek. Barátai biztatására végül rászánja magát kiadására. Ez a korszaka csak fél évig tartott, utána már csak epigrammákat ír és a Toldi szerelmét.

Ebbe a kötetbe tartozott az Őszikék című verse is, amiből kettő is van. Az Őszikék I-ben a költő eljátszik a szóval. Faluhelyen az őszike két különböző dolgot jelent: jelenthet virágot és csibét is. A virágok szépen színezik a tarka rétet, de nincsen illatuk, mert megcsapta őket az őszi dér. Magukban rejtik a szépség és az elmúlás értékeit, amik a költő szemszögéből magasztos értékek. A csibe viszont a versben többet ér a konyhában, mint a virág, ez hétköznapi ember szemszöge. A két eltérő szemszög miatt a vers ironikus. Az Őszikék II-ben Arany magát Midás király borbélyával azonosítja, aki egy titkos zugban mondta csak ki, hogy a király szamárfüles. Arany most már nem azért ír költeményt, hogy a nemzetnek írja, hanem hogy kiadja magából a kiadnivalót, hogy megkönnyebbüljön. Magában hibát lát, ezt le írja a versbe, hogy könnyítsen a lelkén, de ekkor még nem tudta, hogy majdan kiadja ezt a kötet. Ez a vers önironikus, önkritikus. A jelentése: a versei most már magántermészetűek.

Az Epilógus című verse az első Őszikék költeményei közé tartozik. Megjelenik benne egy feleselés két oldal között. Az egyik oldal belenyugszik a sorsába, a másik kicsit többet akar. A 3., 4. szakaszban megjelenik a maga és a több ember viszonya: lenézik, pedig neki érdemei vannak, ezt azonban nem becsülik. A 7. szakaszban viszont arról panaszkodik, hogy túlértékelik. Mindkettő azt jelenti, hogy nem értik meg. Megvan benne a költő önérzete, hiszen nemzeti költőként nem nyújtotta azt, amit kértek tőle. Arany véleménye az, hogy nem mondhatjuk meg, hogy miről szóljon a költészet („független nyugalmat”,”mely sajátom”). A költészet független, nem szabad megszabni, miről szóljon, ez másoknak nem tetszik, de Arany vállalja a következményeket. Az ő költőeszménye, a nyugodt körülmények közti alkotás, hogy a költő ne hagyjon befejezetlen műveket. A szöveg a magánéletbe való visszavonulást jelképezi, mert a közéletben alá- vagy túlbecsülik. Megmarad a nemzeti felelősség, a köz igaza, de nem a nemzet előtt alkot (Rousseau: műveljük kertjeinket).

A tamburás öregúrban az öregúr tényleg öreg és ráadásul fél fülére süket és fél szemére vak is, aki saját magának játszik mindenfélét. Azt játszik, amihez kedve van, most céltalan, nem törődik a többiek véleményével. A végén a végső lezüllés jelenik meg. Arany attól tartott, hogy élete végére koldusbotra jut (Aranynak tényleg volt tamburája és zenét is szerzett). Utolsó versszak: „öregem”: már nem róla beszél, hanem magáról. Magát és a hőst formailag szétválasztja, de tartalmilag még jobban összeköti (önmegszólítás). Elavult dalokat énekel, de ezek igaziak. Az újak, a modernek már összelopottak, értéktelenek. Megjelenik a bűnbánat motívuma, Istenhez való fohászkodás (balköltészet). Az utolsó versszakban a saját költészetét a nemzetből kikapottnak, haszontalannak, értéktelennek mutatja be. Kettős szemlélet: önmagát értékesnek és értéktelennek is tekinti.

A Tölgyek alatt című művében több idősík jelenik meg. A jelen idősíkja: Margit-szigeten egy nagy tölgy alatt ül. A második idősík a gyermekkora: tölgyfára mászott. A harmadik idősík pedig a jövő: tölgy legyen a fejfája. Valamint van egy meghatározhatatlan idősík is: mindenhol jó, de legjobb a tölgyfák alatt. Ezek alapján összeáll Arany életrajza. Tehát a mű egy életrajzra való visszatekintés (mint az Epilógusban). Egész életén keresztül elkísérte, s így társává fogadta. A tölgy a természetes életérő jelképét hordozza: a tölgy virul, ő meg csak tengődik (Berzsenyi: Magyarokhoz I. Itt a tölgy, mint az ország jelenik meg). Azzal, hogy a tölgyhöz köti Arany saját életét, azzal a tölgy saját önjellemzés részévé vált. A tölgy jelentését (erkölcs, szilárdság, stb.) kapcsolja magához, de ezt közvetlenül nem mondja ki. A romantikában ez nem volt közvetett (A Tamburás öregúrban is közvetett: azonosulás és megkülönböztetés kettőssége). Második versszak 3-4. sora: szó szerint ironikus: ezt az idős emberekre mondják, mikor szenilisek. Hatodik versszak: a gyermekkor második visszaidézése.