19. század magyar irodalma és Arany János

Memoriterek, idézetek

Toldi (1846)

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.

Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,

Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.’
(Előhang)

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
(I. 1)

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
(I. 3, 1-2. sor)

Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig…(IV. 4)

 

 

Válasz Petőfinek (1847)

Zavarva lelkem, mint bomlott cimbalom;

Örül a szívem és mégis sajog belé,

Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?

Petőfit barátul mégsem érdemelé.
(1. vsz.)

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,

Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,

Otthon leli magát ajakimon dala.
(4. vsz.)

 

A rab gólya (1847)

 

Árva gólya áll magában

Egy teleknek a lábjában,

Felrepülne, messze szállna,

Messze messze,

Tengerekre,

Csakhogy el van metszve szárnya.

(1. vsz.)

 

Letészem a lantot (1850)

 

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

(1. vsz.)

 

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem művészi gonddal

Függött a lantos ujjain;

(3. vsz. 1-4. sor)

 

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

(7. vsz. 5-8. sor)

Ősszel (1850)

 

Híves, borongó őszi nap;

Beült hozzám az únalom:

mint a madár, ki bús, ki rab,

Hallgat, komor, fázik dalom.

Mit van tennem? olvasni tán… ?

Maradj Homér, fénydús egeddel,

Maradj te most!… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

(1. vsz.)

 

„Jer, Osszián,

A holtakat miért vered fel?

Nincs többé Caledonián

Nép, kit te felgyujts énekeddel.”

(10. vsz. 5-8. sor)

 

Családi kör (1851)

 

Este van, este van: ki-ki nyúgalomban

Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

 

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdaasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag a cica is – bogarászni restel –

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Meg-megáll, körülnéz: most kapja hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

(1-2. vsz.)

 

Kertben (1851)

 

Közönyös a világ… az ember

Önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég előre mász s harap.

S ha elsöpör egy ivadékot

Ama vén kertész, a halál,

Más kél megint, ha nem rosszabb, de

Nem is jobb a tavalyinál.

(7. vsz.)

 

Domokos napra (1851)

 

Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.

(3. vsz. 3-4. sor)

 

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,

Ember lenni mindég, minden körülményben.

(5. vsz. 3-4. sor)

 

A nagyidai cigányok (1851)

 

Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.

(I., 1. vsz.)

 

Visszatekintés (1852)

 

Álmaim is voltak, voltak…

Óh, én ifju álmaim!

Rég eltüntek, szétfoszoltak,

Mint köd a szél szárnyain.

Az az ábránd – elenyészett;

Az a légvár – füstgomoly;

Az a remény, az az érzet,

Az a világ – nincs sehol!

(5. vsz.)

 

A lejtőn (1857)

 

Száll az este. Hollószárnya

Megrezzenti ablakom,

Ereszkedik lelkem árnya,

Elborong a multakon.

 

Az örök zsidó (1860)

 

Pihenni már. – Nem, nem lehet:

Vész és vihar hajt engemet,

Alattam a föld nem szilárd,

fejem fölött kétélü bárd…

Tovább! tovább!

 

(1. vsz.)

 

Szegény zsidó… Szegény szivem:

Elébb-utóbb majd megpihen.

Az irgalom nagy és örök,

Megszán s átkom nem mennydörög:

Tovább! tovább!

(11. vsz)

 

Rendületlenül (1860)

 

Hallottad a szót: „rendületlenül -”

Midőn fölzengi myriád ajak

S a millió szív egy dalon hevűl,

Egy lángviharban összecsapzanak?…

Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon

Merő szokássá szent imád ne váljon!

(1. vsz.)

 

Oh, értsd meg a szót: árban és apályon

– Szirt a habok közt – hűséged megálljon!

(7. vsz. 5-6. sor)

Magányban (1860)

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;

Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;

(6. vsz. 1-2. sor)

 

Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban:

Veszhet közűlünk még talán nem egy:

De szállva, ím elsők között a sorban,

Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

(7. vsz. 5-8. sor)

Vojtina Ars poétikája (1860)

„Költő hazudj, de rajt ne fogjanak”

(8. vsz. 6. sor)

 

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:

 

Akkor neved költő lesz, nem csaló,

(10. vsz. 1-2. sor)

 

Itt a különbség: hogy e látszatot

 

Igaz nélkül meg nem csinálhatod.

Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –

Olyan kell, mi egészben s mindig az.

(11. vsz. 1-4. sor)

 

Csip-csup igazzal nem törődöm én.

(18-19. sor)

 

Nem a való hát: annak égi mássa

 

Lesz, amitől függ az ének varázsa:

(17. vsz. 1-2. sor)

 

Epilogus (1877)

 

Az élete már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon’…

 

Legfölebb ha omnibuszon.

 

Láttam sok kevély fogatot,

Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!

 

Soha meg se’ irigyeltem.

 

Nem törődtem bennülővel,

Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy’ áll orra

 

Az út szélin baktatóra.

 

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, –

 

Félreálltam, letöröltem.

(1-4. vsz.)

 

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

 

S ő halasztá évrül-évre.

 

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,

Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

 

Benne én és kis családom.

 

Munkás, vidám öregséget,

Hol, mit kezdtem, abban véget…

Ennyi volt csak;

 

S hogy megint ültessek, oltsak.

 

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy’ szálljon,

 

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?

(12-15. vsz.)

 

Tamburás öreg úr (1877)

Az öreg úrnak van egy tamburája,

S mikor az ihlet s unalom megszállja,

Veszi a rozzant, kopogó eszközt

S múlatja magát vele négy fal közt.

• )

 

Mindvégig (1877)

 

A lantot, a lantot

Szorítsd kebeledhez

Ha jő a halál;

(1. vsz. 1-3. sor)

 

Van hallgatód? nincsen?

Te mondd, ahogy isten

Adta mondanod,

 

Bár puszta kopáron

– Mint tücsöké nyáron –

Vész is ki dalod.

(7. vsz.)

 

A régi panasz (1877)

 

Hogy reméltük! s mint csalódánk!

És magunkban mekkorát!…

 

Hisz csak egy pontot kerestünk:

Megtalálva, onnan estünk;

Így bukásunk lelki vád.

(5. vsz.)

 

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

S egyre sűllyed a naszád;

 

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen a hazát.

(7. vsz.)

A tölgyek alatt (1877)

 

A tölgyek alatt

Szeretek pihenni,

 

Hova el nem hat

Város zaja semmi.

 

Zöld lomb közein

„Áttörve” az égbolt

 

S a rét mezein

Vegyül árny- és fényfolt.

(1. vsz.)

 

A tölgyek alatt

Im meglep az alkony,

 

Hűsebb fuvalat

Zörög át a parkon;

 

Felhők szeme rebben;

Hazasietek,

 

Jobb ott, melegebben,

ki vén, ki beteg…

 

 

A tölgyek alatt

vágynám lenyugodni,

 

Ha csontjaimat

Meg kelletik adni;

 

De, akárhol vár

A pihenőhely rám:

 

Egyszerűen bár,

Tölgy lenne a fejfám!

(7-8. vsz.)

 

Sejtelem (1882)

 

Életem hatvanhatodik évébe’

Köt engemet a jó Isten kévébe,

Betakarít régi rakott csűrébe,

Vet helyemre más gabonát cserébe.

 

Híd-avatás (1877)

 

Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”

É skártya perdül, kártya mén;

 

Bedobta… Késő visszavenni:

Ez az utolsó tétemény:

„Egy fiatal élet-remény.”

(1. vsz.)

 

Mire az óra egyet üt:

Üres a híd, – csend mindenütt.

(20. vsz.)

Vörös Rébék (1877)

Vörös Rébék általment a

Keskeny pallón: most repül;

 

Egy varjúból a másikba

Száll a lelke, vég ne’kül;

S kinek ő azt mondja: kár!

Nagy baj éri és nagy kár.

 

Hess, madár!

(13. vsz.)

 

Tetemre hívás (1877)

 

A radványi sötét erdőben

Hallva találták Bárczi Benőt.

 

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

„Ime, bizonyság Isten előtt:

Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

 

(1. vsz.)

 

Állata őrzeni négy alabárdost:

„Lélek az ajtón se be, se ki!…”

 

„Hátha az anyja, szép huga már most

Jönne siratni?” – „Vissza neki;

Jaj, ki parancsom, élve szegi!”

 

(3. vsz.)

 

Mindenki gyanús nekem, aki él!

 

(7. vsz. 5. sor)

 

„Jöjjön utolszor szép szeretője,

Titkos arája, Kund Abigél!”

(11. vsz. 1-2. sor)

 

„Egyszer volt egy leány,

 

Ki csak úgy játszott a legénnyel,

Mint macska szokott az egérrel!”

(16. vsz. 3-5. sor)

 

1. László (1853)

 

Sűrű setét az éj,

Dühöng a déli szél,

Jó Budavár magas

Tornyán az érckakas

Csikorog élesen

 

 

„Ki az? mi az? vagy úgy -”

„Fordulj be és alugy

Uram László király:

A zápor majd eláll,

Az veri ablakod.”

 

 

A felhő megszakad,

Nyilása tűz, patak;

Zúgó sebes özönt

A rézcsatorna önt

Budának tornyiról.

 

 

„Miért zúg a tömeg,

Kivánja eskümet?”

„A nép, uram király,

Csendes, mint a halál,

Csupán a menny dörög.”

(1-4. vsz.)

 

„Oh adj, oh adj nekem

Hűs cseppet, hű csehem!”

„Itt a kehely, igyál,

Uram, László király,

„Enyhít… mikép a sír!

(14. vsz.)

 

Ágnes asszony (1853)

 

Fehér lepedőjét mossa;

Fehér leplét, véres leplét

A futó hab elkapdossa.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

 

(1. vsz.)

 

Ím azonban, időtelve,

Börtönének zárja nyílik:

Ágnes a törvény előtt

Megáll szépen, ahogy illik.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

 

 

Öltözetjét rendbe hozza,

kendőjére fordít gondot,

Szöghaját is megsimítja,

Nehogy azt higgyék: megbomlott.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

(8-9. vsz.)

 

És ez így megy évrül-évre,

Télen nyáron, szünet nélkül;

Harmat-arca hő napon ég,

Gyönge térde fagyban kékül.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

(24. vsz.)

 

Zách Klára (1855)

 

Rossz időket érünk,

Rossz csillagok járnak:

Isten ója nagy csapástól

Mi magyar hazánkat! –

(23. vsz.9)

 

 

 

 

Szondi két apródja (1856)

 

Felhőbe hanyatlott adrégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas? szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

 

 

Két ifiu térdel, kezökben a lant,

A kopja tövén, mintha volna feszület.

Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem-ünnepet űlet.

(1-2. vsz.)

 

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!

(19. vsz.)

 

A walesi bárdok (1857)

 

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

 

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

 

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt’

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

 

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

 

S a nép, az istenadta nép,

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

(1-5. vsz.)

 

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. –

Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

 

Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

 

„Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt király!

 

Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sírva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!”

(14-17. vsz.)

 

De vakmerőn s hivatlanúl

Előáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

Ez ige hallatik:

 

„Elhullt csatában a derék –

No halld meg, Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

 

Emléke sír a lanton még –

No halld meg, Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd.”

(21-23. vsz.)

 

Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd. –

(27. vsz.)

A lejtőn (1857)

Száll az este. Hollószárnya

Megrezzenti ablakom,

Ereszkedik lelkem árnya,

Elborong a multakon.

(1.vsz. 1-4. sor)

Vojtina Ars poétikája (1860)

 

„Költő hazudj, de rajt ne fogjanak”

(8. vsz. 6. sor)

 

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:

 

Akkor neved költő lesz, nem csaló,

(10. vsz. 1-2. sor)

 

Itt a különbség: hogy e látszatot

 

Igaz nélkül meg nem csinálhatod.

Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –

Olyan kell, mi egészben s mindig az.

(11. vsz. 1-4. sor)

 

Csip-csup igazzal nem törődöm én.

(18-19. sor)

 

Nem a való hát: annak égi mássa

 

Lesz, amitől függ az ének varázsa:

(17. vsz. 1-2. sor)