19. század magyar irodalma és Arany János
Memoriterek, idézetek
Toldi (1846)
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.’
(Előhang)
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
(I. 1)
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
(I. 3, 1-2. sor)
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig…(IV. 4)
Válasz Petőfinek (1847)
Zavarva lelkem, mint bomlott cimbalom;
Örül a szívem és mégis sajog belé,
Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.
(1. vsz.)
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
(4. vsz.)
A rab gólya (1847)
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepülne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
(1. vsz.)
Letészem a lantot (1850)
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
(1. vsz.)
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem művészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
(3. vsz. 1-4. sor)
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
(7. vsz. 5-8. sor)
Ősszel (1850)
Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán… ?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
(1. vsz.)
„Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel.”
(10. vsz. 5-8. sor)
Családi kör (1851)
Este van, este van: ki-ki nyúgalomban
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdaasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag a cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körülnéz: most kapja hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
(1-2. vsz.)
Kertben (1851)
Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s harap.
S ha elsöpör egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
(7. vsz.)
Domokos napra (1851)
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
(3. vsz. 3-4. sor)
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
(5. vsz. 3-4. sor)
A nagyidai cigányok (1851)
Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;
Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;
Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.
(I., 1. vsz.)
Visszatekintés (1852)
Álmaim is voltak, voltak…
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol!
(5. vsz.)
A lejtőn (1857)
Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom,
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Az örök zsidó (1860)
Pihenni már. – Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
fejem fölött kétélü bárd…
Tovább! tovább!
(1. vsz.)
Szegény zsidó… Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!
(11. vsz)
Rendületlenül (1860)
Hallottad a szót: „rendületlenül -”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevűl,
Egy lángviharban összecsapzanak?…
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
(1. vsz.)
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
– Szirt a habok közt – hűséged megálljon!
(7. vsz. 5-6. sor)
Magányban (1860)
Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
(6. vsz. 1-2. sor)
Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közűlünk még talán nem egy:
De szállva, ím elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
(7. vsz. 5-8. sor)
Vojtina Ars poétikája (1860)
„Költő hazudj, de rajt ne fogjanak”
(8. vsz. 6. sor)
Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló,
(10. vsz. 1-2. sor)
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
(11. vsz. 1-4. sor)
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
(18-19. sor)
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
(17. vsz. 1-2. sor)
Epilogus (1877)
Az élete már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
(1-4. vsz.)
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(12-15. vsz.)
Tamburás öreg úr (1877)
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fal közt.
- )
Mindvégig (1877)
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
(1. vsz. 1-3. sor)
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
– Mint tücsöké nyáron –
Vész is ki dalod.
(7. vsz.)
A régi panasz (1877)
Hogy reméltük! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!…
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
(5. vsz.)
Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűllyed a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen a hazát.
(7. vsz.)
A tölgyek alatt (1877)
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
(1. vsz.)
A tölgyek alatt
Im meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben;
Hazasietek,
Jobb ott, melegebben,
ki vén, ki beteg…
A tölgyek alatt
vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenőhely rám:
Egyszerűen bár,
Tölgy lenne a fejfám!
(7-8. vsz.)
Sejtelem (1882)
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Híd-avatás (1877)
Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
É skártya perdül, kártya mén;
Bedobta… Késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”
(1. vsz.)
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.
(20. vsz.)
Vörös Rébék (1877)
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repül;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kül;
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
(13. vsz.)
Tetemre hívás (1877)
A radványi sötét erdőben
Hallva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
(1. vsz.)
Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek az ajtón se be, se ki!…”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – „Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve szegi!”
(3. vsz.)
Mindenki gyanús nekem, aki él!
(7. vsz. 5. sor)
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
(11. vsz. 1-2. sor)
„Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
(16. vsz. 3-5. sor)
- László (1853)
Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen
„Ki az? mi az? vagy úgy -”
„Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”
A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.
„Miért zúg a tömeg,
Kivánja eskümet?”
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”
(1-4. vsz.)
„Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!”
„Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
„Enyhít… mikép a sír!
(14. vsz.)
Ágnes asszony (1853)
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.
(1. vsz.)
Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe hozza,
kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja,
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.
(8-9. vsz.)
És ez így megy évrül-évre,
Télen nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.
(24. vsz.)
Zách Klára (1855)
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –
(23. vsz.9)
Szondi két apródja (1856)
Felhőbe hanyatlott adrégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas? szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszület.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
(1-2. vsz.)
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
(19. vsz.)
A walesi bárdok (1857)
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép,
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
(1-5. vsz.)
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
(14-17. vsz.)
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez ige hallatik:
„Elhullt csatában a derék –
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
(21-23. vsz.)
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
(27. vsz.)
A lejtőn (1857)
Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom,
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
(1.vsz. 1-4. sor)
Vojtina Ars poétikája (1860)
„Költő hazudj, de rajt ne fogjanak”
(8. vsz. 6. sor)
Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló,
(10. vsz. 1-2. sor)
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
(11. vsz. 1-4. sor)
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
(18-19. sor)
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
(17. vsz. 1-2. sor)
Lapozz a további részletekért