Az esztétikai minőségek rendszere (emelt)

Ezen alapelvek szerint vizsgálva a következő módon írhatóak le a különböző esztétikai minőségek, természetesen a teljesség és a maradéktalan objektivitás megléte nélkül.

A SZÉPSÉG

A szépséget úgy is szokás definiálni, mint az emberi szabadság érzéki megjelenését. Az emberi szabadság ismérvei azonban korról korra változnak, s ennek megfelelően a szépség sem valamilyen általános szabadságot, hanem egy-egy adott társadalom szabadságát fejezi ki a maga érzéki formáiban. A dolgok és jelenségek attól válnak tehát széppé, hogy érzéki formájuk az adott társadalom átlagos emberi szabadságát fejezik ki. Így a kor embere azt saját szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzékeli és az azonosulás gyönyörteli érzésével találkozik a jelenségben

AZ EMBER SZÉPSÉGE

Hogy a fenti ismérvek milyen mértékben alakultak a történelmi változások során arra jó példa az emberi, ezen belül a női szépségről alkotott képünk vizsgálata. A szép női test legkorábbi szoborábrázolása az un. Willendorfi Vénusz. A körülbelül 30000 évvel ezelőtt élt őskőkori vadászok szépségeszményét örökíti meg. Mai szemmel nézve rémnek is beillenék. A 11 cm-es mészkőszobrocska alsó lábszára aránytalanul vékony, karja csenevész, fara és hasa viszont egyetlen óriási gömbbé puffadt, és mellei akkorák, mintha elefántkór támadta volna meg őket. Járni e hajdani szépségkirálynő aligha tudott, legfeljebb döcögni volt képes. A mai szemmel nézve elképesztő domborulatok, a szabadság hasonló fejlődési fokán lévő dél-afrikai elmaradott fekete népeknél a közelmúltig megmaradt, mint a női szépség mintája.

A csodás nagyságúra hizlalt, hottentotta farral rendelkező tuareg nőket is mesterségesen tömték, etették. Ahhoz, hogy ez a női szépségtípus kialakulhasson végbe kellett mennie a munkamegosztás első legősibb formájának, a nemek közötti munkamegosztásnak. Amíg nők és férfiak együtt portyáztak és vadásztak az erdőben, aligha lehetett ilyen testalkatú egy ősnő. Ehhez a sűrűben csörtető, vadállatok torkának eső emberi nőstényből, otthon rostokoló, a házimunkákkal és gyerekneveléssel bíbelődő anyákká kellet szelídülniük. Mivel a folyton éhező és fázó, eszközök nélküli, védtelen hordákban a túlélés egyetlen lehetősége az embertermelés és ezáltal az újabb harcos, vadász megtermelése volt, nem csoda, hogy a női szépséget az akkori embernek ez a gyerekszülésben elhízott női test jelentette.

(Az ókori görög világban a nők már nemcsak a házimunka és a gyerekszülés feladatát látják el, hanem sportolnak, sőt a Spártai katonaállamban háborúk idején a hátország védelmét is ellátják.)

A munkamegosztás rendszerének újabb változása alakítja ki aztán az új női szépségideált, ez az osztálytársadalom. Itt már kétféle szépséggel találkozunk, a hatalmon lévő és az alávetett osztályok szépképével. Az előbbi, az előkelő szépség általában törékeny testalkatot, napfénytől elzárt fehér bőrt, a csípő és a mell kislányos, szűzies arányát és tipegő járást jelentette. Utóbbi a rusztikus szépség, melyben a nehéz munkákon úrrálévő test szabadsága fejeződik ki, izmos karok és lábak, ruganyos járás, napbarnított bőr, erős csípő és duzzadt mell. Ők voltak a kor tenyeres-talpas, karos-faros szépségei. Mindkét esetben a különböző társadalmi helyzetből fakadó és kialakuló, eleve adott esztétikai jellemzők válnak a szépség megtestesítőjévé. Nyilvánvaló tehát, hogy a szabadság e két fajtájának érzéki formát adó „rusztikus” és „előkelő” női szépség az osztálytársadalmak viszonyai között egyszerre és egyformán szépek, ha azok észleléséhez nincsen is mindenkinek egyformán érzéke.

TÁRGYAINK SZÉPSÉGE

A munkamegosztás kialakulása megszüntette azt az idilli állapotot, hogy mindenki maga készíti eszközeit, a hordákon belül megindult a szakosodás, ki-ki azzal foglalkozott, amihez jobban értett. A szerszámkészítők több és jobb szerszámot készítettek, a varázslók jobban varázsoltak és a vezetők is nyílván jobban vezettek… Már az őskori irányítókban is feltámadt az igény, hogy használati tárgyaikkal is fölé emelkedjenek a horda többi tagján. Így jelentek meg a csontból készített kommandópálcák, melyek mai feltevések szerint méltóságjelvények lehettek.

A mai ipari esztétika sanda szemmel néz ezekre a rangjelző eszközökre. A forma szerintük csak akkor szép, ha pontosan megfelel a tárgy gyakorlati céljának, minden felesleges díszítőelem elvetendő, azok csak rontják a tárgy esztétikai értékét. Ez a vélemény a szépség mai ismérveit állítja szembe a hajdankor tárgykultúrájával, és még a modern tárgyak szépségét sem értelmezi kielégítően.