Az iszlám történetének főbb alakjai – iszlám

Nizám al-Mulk: a Szeldzsuk Birodalom tehetséges föminisztere, 1063-tól 1092-ig töltötte be a vezíri posztot.

Rasíd, Hárún al-: abbászida kalifa (786-809). Uralkodását, mely egyben a kalifák teljhatalmának csúcspontját jelenti, a virágzó kulturális élet jellemezte.

Ridá, Mohamed Rasíd (1865-1935): egyiptomi újságíró, a Szalafijja mozgalom elindítója, a modern világ követelményeinek megfelelö muszlim állam gondolatának elsö jelentös szószólója.

Rizá Khán: iráni sáh (1921-1941), a Pahlaví-dinasztia megalapítója. Kormányzata erösen világi és nacionalista politikát követett.

Rúmí, Dzsalál al-Dín (1207-1275): nagy hatású szúfí vezetö, a keringö dervisekként is ismert muszlim szerzeteseket tömörítö Mevleví rend alapítója. Szellemisége már életében tömegeket vonzott.

Sáfií, Mohamed Idrísz, al- (megh. 820): a sáfiita jogértelmezési iskola megalapítója, aki a muszlim jogrend alapjainak (uszúl) lefektetésével forradalmasította a fikh tanulmányozását.

Sáh Dzsihán: mogul uralkodó (1627-1658), a Tádzs Mahall építtetöje. Uralkodása idején teljesedik ki, éri el kifinomultságának csúcspontját a mogul kultúra.

Sáh Valíulláh (1703-1762): indiai reformgondolkodó, egyike az elsöknek, akik felmérték, hogy a modern nyugati civilizáció milyen veszélyeket rejt az iszlám számára.

Szaláh al-Dín, Júszuf ibn Ajjúb (megh. 1193): kurd hadvezérböl lett szultán, Szíria és Egyiptom területén kiterjedt birodalmat hozott létre. A Fátimidáktól visszahódította Egyiptomot a szunnita iszlám számára, és Jeruzsálemböl kiüzte a kereszteseket. A Nyugaton Szaladdin néven ismert uralkodó az Ajjúbida-dinasztia megalapítója.

Szelim, I.: oszmánli szultán (1512-1520), aki a mamlúkoktól elhódította Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot.

Szelim, III.: oszmánli szultán (1789-1807), aki megkísérelte országát nyugati mintára átalakítani.

Szinán pasa (megh. 1578): az isztambuli Szülejmánije-dzsámi és az edirnei Szelimije-dzsámi alkotója.

Szorús, Abdulkarím (1945-): iráni értelmiségi, aki a sía liberális magyarázatáról vált híressé. A nyugati, világias szellemiséget azonban ö is elutasítja.

Szuhravardí, Jahjá (megh. 1191): szúfí filozófus, az iszlám kora elötti iráni misz­tikus gondolatokból építkezö isrákí, megvilágosodási iskola meg­alapítója. Állítólagos heterodox nézeteiért az ajjúbida rezsim Aleppóban kivégeztette.

Szülejmán, I.: oszmánli szultán (1520-1566), akit az iszlám világában a Kánúní, „Törvényhozó”, Nyugaton a „Nagy” melléknévvel illetnek. Jelentös szerepe van a jellegzetes oszmánli intézményrendszer kialakításában, mely az ö uralkodása alatt teljesedett ki.

Tabarí, Abu Dzsafar (megh. 923): jogtudós és krónikás, hatalmas és nagyjelentöségü munka szerzöje. Figyelmét az Isten szolgálatára meghívott népek, elsösorban a muszlim umma történetének eseményei kötötték le.

Tahtaví, Rifáh al- (1801-1873): egyiptomi álim, aki nyomtatásban is napvilágot látott naplójában a nyugati kultúra iránti lelkesedésének adott hangot. Számos európai írást fordított le arabra, az ország modernizációját sürgette.

Umar, II.: umajjád kalifa (717-720), aki megkísérelte a vallásos mozgalom kívánalmainak megfelelöen vezetni birodalmát. A kalifák közül elsöként ö biztosította támogatásáról az iszlám vallását felvenni igyekvöket.

Umar ibn al-Khattáb: a Próféta bizalmasa és harcostársa, a második kalifa (634-644), az arab hódító háborúk szellemi atyja, a helyörségi városok megteremtöje. Egy perzsa hadifogoly gyilkolta meg.

Uszmán ibn Affán: az elsö megtértek egyike, Mohamed veje, a harmadik kalifa (644-656), aki azonban elödeinél erélytelenebbnek bizonyult. Politikája miatt nepotizmussal vádolták. Az elégedetlenkedök felkelést robbantottak ki, melynek során Medinában meggyilkolták. Halála vezetett az elsö fitna kitöréséhez.

Valid, L: umajjád kalifa (705-717), aki az umajjád hatalom csúcspontján ült a trónra.

Vaszan ibn Ata (megh. 748): a racionális elveket hirdetö teológiai iskola, a mutazila megalapítója.

Zajd ibn Ali (megh. 740): az ötödik imám fivére, aki teljes eröbedobással részt vett a politikai küzdelmekben. Nem elképzelhetetlen, hogy az ötödik imám az ö befolyásának, hatalomvágyának ellensúlyozására dolgozta ki a béke fontosságát hirdetö filozófiáját. A késöbbiekben azokat, akik nem követték a Tizenkettes Sía irányvonalát, és nem fordítottak hátat a politikának, gyakran zajditákként emlegették.