Az Egyesült Államok (19. sz. második fele)

Arthur elnöksége alatt a közszolgálat reformálására megindult mozgalom annyira megnövekedett, hogy Blaine államtitkár, a régi republikánusok híve, az új elnökválasztáson megbukott s a demokrata párt jelöltje, Grover Cleveland jutott az elnöki székbe (1885-1889). Cleveland elnöksége a republikánus pártnak s ezzel együtt a korrupció uralmának bukását jelentette. Ha talán nem is lehetett azonnal minden téren, minden vonalon a legtisztességesebb közállapotokat teremteni, legalább meg volt adva a lehetősége és módja a leggyökeresebb reformoknak. Cleveland ritka becsületességgel fogta fel a hivatását és elnöki hatáskörében mindent elkövetett, hogy az Uniót a belső megrázkódtatásoktól megóvja. Szívós harcot indított az elharapózott korrupció ellen, amely különösen az állami szolgálat terén burjánzott fel. Hogy a folytonos rendszerváltozásoknak elejét vegye, törvényt hozott arra vonatkozólag, hogy amennyiben az Unió elnöke és alelnöke hivatalos idejük letelte előtt meghalnának vagy szolgálatképtelenekké válnának, az elnökség sor szerint a szövetséges államok kormányzóira száll át. Arról is gondoskodott Cleveland, hogy az indiánok számára fenntartott területeket a földre éhes kalandorok ellen megvédelmezze. Clevelandnak azonban komoly gondokat okozott a gazdasági és társadalmi téren mutatkozó egyéb jellegzetes elfajulás is. Említettük ugyanis, hogy az Unió lakossága hihetetlen módon szaporodott, nemcsak a születések, hanem még inkább a tömeges bevándorlások révén.

Gazdasági problémák, aránytalanságok, munkasztrájkok

A lakosság aránytalan megszaporodása természetesen magával hozta, hogy az eszeveszett vagyongyűjtés iránti tülekedésben az ellentétek egyes társadalmi osztályok, különösen a nagy vagyonúak, a milliomosok, vállalkozók, valamint a munkástömegek között veszedelmesen kiélesedtek. Ennek a kóros társadalmi és gazdasági állapotnak magyarázatát abban adhatjuk, hogy a vagyonszerzés feltételei nem voltak szabályozva. A végtelen szabadság és a vasútvállalatoknak ajándékozott óriási területek egyesek, különösen a nagy vállalatok kezeiben oly rengeteg vagyont halmoztak föl, hogy csakhamar nagyobb hatalom állott a vasútkirályoknak, a milliomos és milliárdos vállalatoknak rendelkezésére, mint magának az Uniónak. Az aránytalan vagyonfelhalmozódásnak volt a következménye az is, hogy a munkások nagy tömege a durva és lelketlen vállalkozási szellem önkényességeinek ki volt szolgáltatva. Ilyen körülmények között – tekintve azt, hogy az egyéni szabadság jelszava szerint az állam nem avatkozott a munkások és a vállalkozók között fennforgó érdekellentét elsimításába – a munkásság az önsegélyhez folyamodott. A munkások mindenekelőtt egy központi munkásszervezetet létesítettek. Ennek a segélyével azután betegsegélyző és egyéb egyleteket alakítottak. Céltudatos szervezkedés és tömörülés útján a munkások méltó, hatalmas ellenfelei kívántak lenni az óriási tőkevállalatoknak, hogy a munka feltételeit méltányosan szabályozzák.

A munkásmozgalom természetesen nem nyilatkozott meg parlamenti formák között, mert a nagytőke ellenséges indulattal fogadta a munkásság öntudatos szervezkedését s megakadályozta a parlamentbe való bejutásokat. A nagytőke szívesebben vette volna, ha a munkások továbbra is mint szervezetlen milliók állanának vele szemben, mert így a kizsarolás könnyebb. A munkásmozgalmak, ahol a közvetítés nem vezetett eredményre, munkaszüneteltetésekkel indultak meg. A nagy amerikai munkássztrájkok 1885 óta keltezhetők és tekintettel arra, hogy a sztrájkban százezrek vettek részt, óriási elkeseredés halmozódott fel a tömegek lelkében,ami itt-ott erőszakoskodásokban is utat tört magának. Ezek az erőszakosságok azután szintén amerikai arányokban nyilatkoztak meg és minthogy a közhangulat a munkásság mellé szegődött, ezek az erőszakosságokkal párosult mozgalmak igen gyakran eredményekkel jártak, mert általuk a nagytőkétől engedményeket csikartak ki. Azonban az amerikai munkásmozgalmak is sokszor elfajultak, amit annál kevésbé lehet csodálni, mert a munkakeresők tömeges bevándorlása szaporította a munkátlanok számát, amely már 1886-ban meghaladta a félmilliót és magában New-Yorkban több volt 75 ezer munkanélküli embernél. Érthető, hogy ilyen körülmények között a nemzetközi szociáldemokrata sőt az anarkista irányú izgatásoknak is hálás talaja akadt a munkátalanok százezreiben.