Az 1917. évi februári orosz forradalom és a bolsevik hatalomátvétel

A forradalom győzelme: 1917 elejére az orosz társadalom a kimerültség és a tűrés határá­ra érkezett. Már nemcsak az ellenzéki erők. és a tömegek akartak változásokat, de a hatalmon lévők józanabbjai is. Az elégedetlen­ség hatására 1917. január 22-én – az 1905-ös forradalom kitöré­sének évfordulójára emlékezve – általános sztrájkot kezdtek a fővárosban, Pétervárott, amely átterjedt,a vidéki városokra is. Március 3-án a Putyilov-gyár kezdett újabb sztrájkot, március 8-án pedig a nem­zetközi nőnapra való emlékezés adott alkalmat újabb tiltakozógyűlésekre és tüntetésekre. Két nap múlva (március 10.) ismét ál­talánossá vált a sztrájk a fővárosban.

A cár parancsot adott a lázadás letörésére, de már nemcsak a ka­tonák, hanem a parancsnokok egy része sem volt ‘hajlandó a tö­megre lőni, illetve lövetni. A hadsereg alakulatainak átállásával megpecsételődött a régi rend sorsa: 1917. március 12-én (a pravosz­láv naptár szerint február 27-én) győzött al polgári demokratikus forradalom.

Március 12-én megalakult Szentpétervárott a munkásküldöttek Szovjetjeinek Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága, s este megnyílt a Pétervári Szovjet (pétervári tanács) első ülése. A küldöttek többsé­ge a mensevikek (szociáldemokraták) és az eszerek (parasztpárti­ak) közül került ki. A Pétervári Szovjet elnökévé a mensevik Nikolaj Csheidzét, egyik helyettesévé pedig az eszer Alekszandr Kerenszkijt választották meg.

Ugyancsak március 12-én a régi Állami Duma (parlament) volt polgári képviselői megalakították a Duma Ideiglenes Bizottságát, melyben helyet biztosítottak Csheidzének és Kerenszkijnek is. Az Ideiglenes Bizottság magára vállalta az állami és társadalmi rend helyreállításának, valamint az új kormány megalakításának fel­adatát. A minisztériumok irányítására a képviselők közül biztoso­kat küldtek ki.

A februári forradalom győzelmének napjaiban a tényleges hata­lom a Pétervári Szovjet kezében volt. Ugyanakkor a mensevik és eszer vezetők tisztában voltak azzal,’hogy minél gyorsabban meg kell alakulnia az új kormánynak, ez azonban lehetetlen a polgári pártok részvétele nélkül. A rendkívül súlyos társadalmi és politikai ellentétek miatt ugyanakkor azt is lehetetlennek tartották, hogy a szovjetek koalíciós kormányt alakítsanak a polgári erőkkel. Ezért a Pétervári Szovjet úgy határozott (március 15.), hogy feltételes támogatásáról biztosítja a polgári kormányt, s hozzájárul ahhoz, hogy az eszer Kerenszkij elvállalja a kormány igazságügyi tárcáját.

Az Ideiglenes Forradalmi Kormány

Március 15-én – hosszas rábeszélés hatására – lemondott II. Miklós cár, miután kinevezte az Ideiglenes Kormány elnökének Georgij Lvov herceget. A miniszterek elsősorban a kadetok (alkotmányos demokraták) és az oktobristák (alkotmányos monar­chisták) soraiból kerültek ki.

A sokféle ellentéttől szabdalt társadalom demokratikus irányítására erős, többségi kormányra lett volna szükség. Ezzel szemben a szabaddá vált társadalom pártok és érdekcsoportok sokaságán bomlott, s a maga szempontjából mindenkinek igaza is volt. A kiéleződő helyzet határozott kormányzatot követelt volna, erre azonban az Ideiglenes Kormány saját belső ellentétei miatt is alkalmatlan volt. Mindezek következtében május elejére kormányválság alakult ki, amelynek következtében a két jelentős, de konzervatív politikus, Miljukov és Gucskov lemondásra kényszerült.

A nagykoalíció

Május elején újjáalakult a kormány, miután a mensevikek és az eszerek úgy döntöttek, hogy a forradalom megvédése érdekében vállalniuk kell a kormányzati felelősséget is. A tíz polgári és hat szovjet miniszterből alakult kormány tehát egy nagykoalícióra támaszkodhatott, aminek következtében megszűnt a kettős hatalom lehetősége. A mensevikek és eszerek mellett a balra tolódott kadet és oktobrista pártokra támaszkodó kormány, megnövekedett eséllyel láthatott volna a legégetőbb feladatok megoldásához mindenekelőtt az Alkotmányozó Gyűlés összehívásához, a földreform végrehajtásához és a háború befejezéséhez. Mindez nem így történt, részint a kormány szerencsétlen intézkedései (pl. a háború folytatásának erőltetése), részint a nélkülöző tömegek hangulatát egyre hatásosabban befolyásoló bolsevik propaganda kö­vetkeztében.