A magyar honfoglalás

 

Honfoglalás

Honfoglaláson a magyar népnek Etelközből a Kárpát-medencébe való beköltözését értjük. Az okok között említhető az, hogy az Etelköz sík területén átvezető utak nem voltak jól védhetőek, szemben a Kárpátok hegyekkel zárt vidékével. A hatalmi viszonyok is kedvezőek voltak, mert mindkét határos nép (frankok és bolgárok) peremvidéknek tartotta a területet.

A 800-as évek vége felé az Etelközben lakó magyarok tudatosan készültek a Kárpát-medence megszállására. Az első hadak 894-ben egy csellel szerezték meg a területet Szvatopluk morva uralkodótól.

Eközben 895-ben váratlan bolgár-besenyő támadásérte a magyarokat, akik kénytelenek voltak az állatállományt hátrahagyva bemenekülni a Kárpát-medencébe. A magyarság nagyobb része a Vereckei-szoroson át Árpád gyula, a többi Erdély szorosain át Kurszán kende vezetésével nyomult előre. Kurszán halálával Árpád a maga kezében egyesítette a hatalmat. A magasabb kultúrájú szláv lakossággal megindult a keveredés. A honfoglaló magyarság sajátos, fejlett kultúrát hozott magával.

A 896-ban kezdődött ideiglenes berendezkedés 900-ban zárult le a végleges birtokbavétellel. A honfoglalók számát közel félmillióra teszik. A behódolt népek (avarok, szlávok, szlovének, bolgárok) rövidesen élénk kapcsolatba kerültek a magyarokkal és besodródtak az akkori magyar társadalomba.

A második szakaszra 900-ban került sor. A Dunántúlt uraló frankok összeütközésbe keveredtek a morvákkal. A hadiszerencse először a morvák felé billent, de végül vereséget szenvedtek a magyaroktól, akik így megszállták a Dunántúlt, és egészen az Enns folyó határáig terjesztették ki befolyásukat.

 

II. A társadalmi tagozódás

A megtelepedést erőskezű, tudatos politikai hatalom irányította. A vezető minden bizonnyal Kurszán kündü volt, a hadak vezére pedig Árpád (Álmos fia) gyula.

A magyar társadalom alapsejtje a nagycsalád. Élén a legidősebb férfi állt. A családtagok két oldalán helyezkedtek el, mind a letelepedésnél, mind az ültetésnél: jobbról a magasabb rangúak, illetve az idősebbek. Hasonlóan alakult a nemzetségek helye és szerepe a törzsben, törzseké a törzsszövetségben.

Az elfoglalt területet a gyepű vette körül: lakatlan, a természettől védett, helyenként mesterséges nehezen járhatóvá tett övezet. A törzsek területén belül a nemzetségeknek, illetve a nagycsaládoknak volt téli és nyári szállásuk. E nomád pásztorélet nyomai még a XII. században is megvoltak. Házaik egyetlen 80-160 cm-re a földbe süllyesztett, kemencével fűtött helyiségből álltak.

A honfoglaló magyarság egynejűségben élt. Főfoglalkozásuk az állattenyésztés volt. Hit és hiedelemvilágukra jellemző volt, hogy a halottakat fontosabb használati eszközeivel, fegyvereivel temették el. A sírba azonban minden fordítva feküdt. A túlvilági életet ugyanis őseink az evilági tükörképének képzelték el. A temetkezés a kísérő áldozati szertartásra is fényt vet. Az áldozati lovat megnyúzták, bőrét kitömték és felszerszámozták. Húsát az áldozatnál és a tornál felhasználták. A bőrt és a megnyúzatlan fejet és lábszárakat a sírba helyezték, a halott fejét nyeregre helyezték. A pogány magyarság szerint kétféle lélek van: a lélegzet lélek, amely magát az életet jelentette és a szabad lélek, amely időről időre elhagyhatja a testet.

Költészetükre jellemző volt a líra, a munkadal, a siratóének és a sámánének. Az epikus költészetnek az ősök kultikus tisztelete lehetett a funkciója. Művelőit a sámánokban kereshetjük. Így maradt ránk az Árpád-nemzettségnek eredetmondája. Mind a Csodaszarvas, mind az Álmos monda totemisztikus elemeket rögzít. A magyarság díszítőművészetének megítélésekor figyelembe kell vennünk, hogy emlékei-az ún. Attila kard kivételével- mind sírleletek, vagy esetleg meneküléskor földbe rejtett kincsek. Az államalapítás, a kereszténység felvétele nem jelenti pogány kori kultúránk azonnali végét.

 

III. A kalandozások

            Európa őseinket legtöbbször félelmetes és legyőzhetetlen harcosokként ismerte meg a kalandozások miatt. A zsákmányszerző harcok alapja a magyar könnyűlovasság volt, amely rendkívül gyorsan mozgott. A források 43 magyar hadjárat emlékét örökítették meg, portyázásaik a Pireneusi-félszigetig, illetve Bizáncig terjedtek. Céljuk elsősorban a zsákmányszerzés volt, de politikai szándékuk – a szomszédok megfélemlítésével – saját biztonságuk növelése is lehetett. A kalandozások eleinte komoly sikereket hoztak, de később kiismerték a magyarok harcmodorát. Így következett be az első vereség 933-ban Merseburgnál, majd 955-ben Augsburgnál. Egyre sürgetőbbé vált a külpolitikai válság megoldása.